Nemzetgyűlési napló, 1922. XLV. kötet • 1926. június 05. - 1926. október 26.

Ülésnapok - 1922-572

130 A nemzetgyűlés 572. ülése 1926, fizetésüek járandósága érdekében, ők is oda tartoztak. »Fix fizetés« — ez a két szóból álló kifejezés is mutatja, .hogy ez a járandóság nem ingadozott, nem függött a vállalat üzletévétől épen ugy, mint ahogyan nem függ egy állami tisztviselőnek, egy közalkalmazottnak fizetése sem az állam-kassza helyzetétől. És most az igen t. pénzügyminister ur kapcsolatba hozza a magánalkalmazottak eddigi fix fizetését, illetőleg a magánalkalmazottak nyugdíjasainak, özvegyeinek és árváinak eddigi íix járandóságait az üzletévvel, a nyereség- és veszteséggel, holott ez a kérdés voltaképen csak a részvényeseket érdekli, az alkalmazottakat csak közvetve és csak akkor érintené, ha már valóban létfeltételeiben támadná meg a vállalatot az a nyugdíj, amelyet eddig fizetett. Nevetséges dolog, hogy annakidején a pénzügyi bizottság ülésén valaki még a vállalatok vezetőségének szociális érzékéről merészelt beszélni, hiszen a tapasztalatok ellenkezőek. A tapasztalatok épen azt mutatják, hogy ott, ahol bizonyos fizetések már tarthatatlanok voltak, ahol a magánalkalmazottak fix fizetését már túlsóknak tartották a t. direktor urak, ott egyszerűen elbocsátással operáltak és inkább felvettek éh-béren uj gyakornokokat s ezekkel végeztették azt a munkát, amelyet azelőtt az elküldött tisztviselőkkel végeztettek. Hogy ilyen rengeteg sok magántisztviselő van ebben az országban, annak is az igen t. kormány az oka, mert hiszen kormányzati intézkedések szaporították fel és dobták a munkapiacra egész tömegét a B-listásoknak, s az igen t. pénzügyminister ur és ministertársai azt kívánták tőlük, hogy helyezkedjenek el a magángazdaságban. Tették ezt akkor sőt, teszik még most is, amikor hirdetik önmagukról, hogy a mi államháztartásunk rendben van, s amikor elismerik a másik háztartásról, a magánháztartásról, hogy kritikus helyzetben van. Az igen t. pénzügyminister ur elismeri a magánvállalatok és magánegszisztenciák krízisét is, ugyanakkor pedig egymásután a munkapiacra dobják az elbocsátott állami alkalmazottakat. Nem csoda, ha a magánalkalmazottak azt mondják, hogy inkább semmisem, mint ilyen törvényjavaslati szabályozás. (Igaz ! Ugy van ! a, szélsőbaloldalon.) Nem csoda, hogy azt mondják : inkább pereskedjünk-tovább ; nem csoda, hogy inkább az ügyvédhez s az ügyvéd utj £111 £1 bíróhoz menekül- j nek, s bírói ítéletet provokálnak. Nem volt csoda a tavasszal, amikor még nem tudták, hogy a pengő-mérlegek mit fognak napfényre hozni : különösen nein csoda, hogy ezen a véleményen vannak ma, amikor már a pengő-mérlegek adatait mindenki jól ismeri. Az egyik megoldási mód tehát, amely ettől a tervezettől eltért volna, a nyugdíjalapok ujjáteremtésének módja lett volna hatósági támogatással vagy kényszerrel, államhatalmi beavatkozással és kényszerrel, — itt is szabad egyszer erős kézzel belenyúlni az eseményekbe — a másik mód, a másik bázis pedig a nyugdíj felértékelés mértéke lett volna, ha a magánalkalmazottak mai járandóságát, mai összjövedelmét tekintettük volna és tekintetbe vettük volna a mai megélhetési nehézségeket és a mai viszonyoknak megfelelően megállapított létminimumból indultunk volna ki. (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) Utóvégre maga a honvédelmi minister ur — hiszen oly könnyű ebben a kormányban két különböző minister ur nyilatkozatát egymásra ráolvasni, miközben hangoztatják egymás között a szolidaritást — a legutóbb kioktatott bennünket évi június hó 18-án, pénteken. arra, hogy a katonai nyugdíjasok követelésénél mi lehet az egyedüli igazságos bázis: a legutoljára élvezett javadalom. Mi ezt tudomásul vettük, ebbe beletörődtünk, beleegyeztünk, helyesnek véljük és azt mondjuk: igaza van. Akkor, amikor a kabinetben az egyik minister igy fogja fel a nyugdíj kérdését — és itt nem lehet különbség állami nyugdíjasok és magánvállalatok nyugdíjasai között — nem tudom, hogy az igen t. pénzügyminister ur miért nem vélekedik ugy, hogy ugyanebből a szempontból kiindulva bonyolittassék le ez a kérdés és miért nem fogadta el azt a felvetett módosításunkat, amely memorandum formájába is eléje került, más bázisból, a ténylegesek fizetéséből kiindulva, mi közben természetesen a mai létminimumot tekintetbe vette volna? ! Mert nem lehet sokalni, a nyugdíjasoknak azt a törekvését és követelését, hogy azt követelik anyavállalataiktól, hogy ezek a vállalatok ugyanolyan mértékben gondoskodjanak róluk, mint amilyen mértékben gondoskodnak tényleges alkalmazottaikról. Ez nem is mondható # követelésnek, az csak divattá vált itt, hogy aki jogos felszólalást tesz, az mértéktelen követeléssel áll elő. Az igen t. ministerelnök urnák az a figyelmeztetése a magyar nemzethez, hogy most, a pénzügyi ellenőrzés megszűnte után azután ne jöjjenek a követelések tömegével, nem jelenti azt, hogy ha indokolt kívánság merülne fel az államkasszát illetőleg, azt meg lehetne tagadni s annál kevésbé lehetne megtagadni akkor, amikor nem is az államkasszáról van szó, hanem a magánvállalatok kasszájáról. Nem lehet csodálkozni azon és nem lehet sokalni ezeknek a nyugdíjasoknak azt az óhaját, hogy ha a maguk sorsát a ténylegesek sorsához akarják kapcsolni, azzal akarják junktimba hozni. Rettenetes pénzügyministeri ridegség kell ahhoz, ha az ilyen kivánságok elől bezárják az ajtót. A régebben nyugdíjazottak ügyében arra kértük a pénzügyminister urat, hogy minden tekintetben a hasonló körülmények között, a mai napon szolgáló, tehát a mai napon még aktiv alkalmazottak javadalmazásával hasonlítsák össze a nyugdíjat és ezután az összehasonlító eljárás után beszélhetünk azután, hogy mityen módon, milyen fórum, vagy bizottság által bonyolittassék le ez az összehasonlító eljárás, de a kérdés lényege az volt, hogy összehasonlító eljárással állapitsák meg a már régebben nyugdíjazottak nyugdíját. Ha pedig akadna vállalat, amely azt hinné magáról, hogy az ily módon megállapitott nyugdíjak őt teljesen és tökéletesen tönkre teszik, ebben az esetben fordulhasson az ilyen vállalat a bírósághoz, egy külön bírósághoz, amelyben azonban mind a két fél ülnökei résztvehessenek: ilyen megoldás ellen természetszerűleg semminemű észrevételt nem tehetünk. Érdekes adatokat kaptam ma a Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesületének egyik vezetőemberétől, aki összehasonlítja az osztrák és a magyar banktisztviselők nyugdíját, természetesen az osztrák nyugdíjakat is magyar koronákra átszámitva. Ausztriában tiz esztendei szolgálat után négymilliós fizetés esetén a nyugdíj havi 1,600.000 korona, mig nálunk ha veszem a 30%-os aranyszámot, amelyről a pengőmérlegek ismerete alapján most már megállapíthatjuk, hogy nem minimum lesz a pénzintézeteknél, hanem a maximum határán áll, ugyancsak tiz esztendei szolgálat után havi 300.000 korona lesz a magyar banktisztviselők nyugdíja. Ilyen számjegyek állanak tehát egymással szemben : 1,600.000 koronás osztrák nyugdíjjal szembeállítva az ugyanolyan viszonyok között, ugyanannyi szolgálati évet szolgált magyar banktisztviselő nyugdíja havi 300.000 korona.