Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.
Ülésnapok - 1922-557
68 A nemzetgyűlés 557. ülése 1926, évi május hó 21-én, pénteken. kat, hogy a múlt esztendőben mi következett be! Hogy az a 32.000 munkásl ott nem találta meg- a foglalkozását, az abban leli magyarázatát, hogy az agrártársadalomnak nem volt pénze. (Ugy van! jobbfelől —Ku na P.András: Ha a parasztnak nincs, másnak sincs!) Hogyan függnek össze ezek a kérdések? Hangsúlyozni kivan om, hogy a legnagyobb nemzeti tőkegyarapitó a magyar földmives, mert a magyar földmivesnek — érteni ez alatt a kicsit és nagyot egyaránt — mihelyt felesleges összegei vannak, csak az az egyetlenegy gondja van, hogy a házát tatarozza, liogy jobb gépeket állítson be, hogy nagyobb tőkével fekhessen neki a munkálatainak. Ezt sehol a világon fellelni nem tndjuk. Mert elismerem, hogy azok, akik ipari dolgokkal foglalkoznak, bizonyos mértékig emelik ezt a tőkebefektetést, de csak bizonyos mértékig, azonfelül már egészen másra fordítják tőkéjüket, inkább kamatoztatják. De méltóztassék megnézni a magyar agráriust, akik még akkor is, amikor jobb dolga volt, tőkéjét nem kamatoztatta másutt, mint a földjében és annak felszereléseiben. (Ugy van! jobbfelől.) Ezért szerény véleményem szerint mindenki, aki azt kívánja, hogy a magyar közgazdasági élet egészséges legyen, csak egy politikát folytathat, azt, hogy minden módon iparkodjék a magyar mezőgazdaság létét, virágzását előmozditani. (Ugy van! jobbfelől.) Visszatérve előbbi fejtegetéseimre, azt kivánom kimutatni, hogy először is tulaj donképen hogyan áll a vagyonadó kérdése. A legelső, amit előrebocsátok, a következő: Az öszszes adóalap 6.283,081.429 koronát tesz ki, még pedig aranyban. Ebből vagyonadó-törvényünkre tekintettel — miután azokat a vagyonalapokat, amelyek a 4000 aranykoronát el nem érik, itt figyelembe se lehet venni, hiszen azok nem képezik a vagyonadó alapját — úgyszólván ki kell kapcsolnom, az én számadásom szerint, azokat a bizonyos 15 holdig terjedő kis falusi gazdaságokat; tehát csak azok jöhetnek figyelembe, amelyek 15 holdon felül vannak. S mennyit mutat ki ez az adó£11 Élj), mennyire van éiHékelvei? Ez az 1925-ös kivetési adóalap 3.230,328.360 aranykoronát tett ki, még pedig percentuációban 50-80-á't az egész vagyonadó-alapnak. Amikor tehát állandóan hallom itt azt, hogy a földbirtokosok, a mezőgazdaság kibújik alóla és amikor én azt hangsúlyozom, hogy hogyan bújik ki a. 100—200 holdas, akkor csak ezt a gyenge megjegyzést hallom, hogy igaz, a kisember azt fizeti. En nem azt mondom, hogy a kisember nem fizet. Hiszen rámutatok a következőkben, sőt már rá is mutattam arra, hogy amiatt, hogy a földadót mindenkinek meg kell fizetnie, a legkisebbnek is, ha csak egy kvadrát földje van ebből az országból, kell adót fizetnie. Én tehát nem akarom a kisembert úgyszólván kikapcsolni ebből a kérdésből, csak rá akarok mutatni arra, hogy tulajdonképen a 4000 aranykoronán felüli összegek azok, amelyek ebben benfoglaltatnak. Ezzel kapcsolatosan rámutatok egy másik kérdésre is. Azt is méltóztatnak tudni, hogy a pénzügyminister ur az elmúlt 1925. évben a vagyonadó megállapításában egy katasztrális holdat 250 aranykoronában vett fel. Ez az idén, értesülésem szerint, fölemeltetett, még pedig azzal az indokolással, hogy megközelítse a valóságos értéket. Bocsánatot kérek, nem akarok soha egy pillanatig sem olyan vád alatt állani, mintha én hipokrita volnék. Elismerem, hogy a magyar föld ma még talán 250 aranykoronát átlagban megér, bár kötve hiszem, mert méltóztassék megnézni a legutóbbi eladásokat és ä kényszerárveréseket, (Ugy van! jobbfelől.) mert ez ma a magyar faluban nem^ ritkaság, nem fehér holló. Méltóztassék megnézni az újságok legutolsó lapjait, ahol eddigelé 3—4 esztendőn keresztül el voltunk szokva attól, hogy ingatlan-árverésről olvassunk és^ most tessék megnézni a vidéki bíróságoknak és a lapoknak hirdetését, van olyan nap, hogy egyetlenegy községben 2—3 ilyen ingatlan-árverés van kitűzve. Most pedig mi történik'? Felvettük,hogy a föld katasztrális holdja 250 aranykoronát ér, papirkoronába átszámítva mintegy 6 millió koronát. Felhívok mélyen t. képviselőtársaim közül bárkit, méltóztassék nekem megmondani, hol vehetek én ma 6 millióért földetl Ott, ahol nekem tetszik! (Szeder Ferenc: Nem egészen! — Halász Móric: De igen, igy van!) T. képviselőtársam, én tudom, hogy az ön gondolata talán visszaszáll Csongrádra, (Szeder Ferenc: Visszaszáll az Alföldre!) talán visszaszáll Szentesre, (Ugy van! jobbfelől.) ahol természetesen egy darabka földért harc folyik. De boldog lennék, ha t. képviselőtársam pénzt hozna vagy megbízottakat, akik a földet összevennék, mert a Dunántúlon vagy ott, ahol tetszik, már hatmillióért méltóztatik földet kapni. (Egy hang bal felől: Hatvanmillióért!) Lehet, hogy az valami különlegesen jótermésü, Isten áldásával biró föld. Én ilyenről nem tudok. Megengedem, hogy lehet ilyen, nem akarok vitába szállani, de a valóság az, hogy leszállt a föld ára. (Schandl Károly: Békés megyében van csak!) T. Nemzetgyűlés! Én csak arra vagyok bátor rámutatni, amit már volt szerencsém több mint három esztendő óta hirdetni, hogy a magyar föld olyan katasztrofális válságot él, amilyen szerény véleményem szerint a kilencvenes esztendők óta nem volt. A föld ára rohamosan esik és ón megengedem, nem is vitázom t. képviselőtársammal, aki itt magasabb helyen ül, hogy hatvanmilliót adnak egy hold földért, de én azt kérdezem tőle, mit adtak a múlt esztendőben azért a földért? (Egy hang a szélsőbaloldalon: Százmilliót!) Ha tehát százmilliót adtak, egy esztendő alatt 40 percenttel esett le a föld ára. Kérdezem, hol fog ez megállni s miután például a nagy nemzeti birodalomban, Németországban a föld ára 50% -on állott meg, attól félek, hogy a magyar föld ára nem fog megállani az 50%-os paritásos aranyértéken, hanem ennél mélyebbre zuhan. Ebben az országban ugyanis nagy a tőkeszegénység, nagy a gazdasági élet pangása, ami mind maga után vonja a föld árának sülyedését. (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Majd megveszik a zsidók!) Nem kivan ok erre kitérni, (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Pedig jó volna!) megvallom őszintén, azért nem, mert ha meg kell mondanom az igazat, ez az, hogy azt kell tapasztalnom, hogy az utóbbi időben épen ezek voltak, akik nagyon sok földet kénytelenek voltak eladni. A konjunktúra idejében azok, akik^ felvirágoztak, ugy látszik, most az örök törvények alapján ép az ellenkezőjét érik el. Ha tehát én a vagyonadó alapját vizsgálom, szomorúan kell megállapítanom, hogy a magyar nemzet legnagyobb kincse, legnagyobb vagyona úgyszólván szemünk előtt olvad le fele értékére annak, ami tulaj donképeni igazi értéke. De ez természetes folyománya a dolgoknak. Nem akarok most rámutatni egy kényes kérdésre, magára a földreform kérdésére, amely kétségtelenül ennek a nemzetnek szociális szüksége volt és mint szociális szükséget, I bár súl3 T es következményekkel járt, meg kel1 lett oldani. Nem akarok rámutatni a különböző
