Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-557

6é A nemzetgyűlés 557. ülése 1926, számadatokat vizsgáltam. À 4V2 aranymárkából — mert hiszen erről beszélnek ma Németországban — mindössze csak 60 pfennig jut a termelőnek, aki nemcsak egy egész esztendeig dolgozik, de dolga mellett irtózatos nagy küzdelmeket, aggodalmakat és rizikót vállal magára, ellenben a közvetítőnek már 40 pfennig, a kocsmárosnak már 1'20 márka jut, a többit pedig — beleszámítva bizonyos költséget.^ az üveg, a dugaszolás és a szállitás költségéti, amely azonban nem tesz ki többet, a kimutatás szerint, mint 45 pfenniget — az állam és a város fogyasztási adókban szedi be. Miért emelem én ki ezeket a kérdéseket? Azért, mert ennek kapcsán akarok rámutatni arra, hogy ma nekem nem kell küzdenem azzal az itt felhangzó jelszóval, amely azt mondja, hogy kinek van ebben az országban jó dolga, mire kórusban zengték: a földmivelőnek és a birtokosnak. Nem tudom soha elfelejteni, valahányszor ide belépek, mindig a cseresznyefa jut eszembe. Nem. tehetek erről, évente, sőt ebijen az évben már harmadszor vagyok kénytelen visszatérni erre, mert amikor ezt mondották, azt feleltem: nagyon szeretnék olyan cseresznyefát, (Kuna P. András: Én is!) amely ingyen terem. A cseresznyefa elvirágzott és — sajnos — bizonyos mértékben talán örvendetes is, bogy épen... (Malasits Géza: A konjunktúra is elvirágzott!) Én a konjunktúra fáját is szeretném kivágni, mert soha nem voltam pártolója a konjunktúrának, annak, hogy valaki verejték nélkül arasson. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Bocsánatot kérek, nem vádoltam senkit, én csak válaszoltam a közbeszólásra. De meg kell állapitanom, hogy az igen t. képviselőtársaim talán nem is annyira ellenszenvből beszélnek, mint inkább abból a szomorú tényből kifolyólag, hogy én elismerem, hogy az árak magasak. De azért hangsúlyoztam és azért taglalom és kötelességem taglalni, hogy ők is lássák azt, kik azok, akik az árakat kialakítják és ebből leszedik a tulajdonképeni hasznot. És meg kell állapitanom, hogy délelőtt már épen itt az igen t. képviselőtársaim közül az egyik hangsúlyozta, hogy elismeri, hogy a magyar földmivelés igen is nagyon rossz helyzetben van és igen súlyos terheket kell, hogy viseljen. Én ennél a résznél megállani nem tudok, nekem nem elég az, hogy hangzatos jelszavakkal hasonlóképen visszaverjem a támadásokat. Nekem kötelességem kimutatnom azt, hogy mi ebben az országban hiába termelünk bármit. Előbb már kiemeltem a búza árát s rámutattam, hogy a bornak milyen szomorú sorsa van Németországban. Pedig hogyan áll ez a kérdést Mielőtt továbbmennék, ki akarom fejteni bizonyos mértékben a magyar bortermelési és értékesítési kérdéseket. Németországban a háború előtt vot 114 ezer hektár szőlő. Amint méltóztatnak tudni, ott kevésbé lapályos szőlőkről lehet szó, inkább hegyi szőlőkről, a rajnamenti s a felső- és alsópfalzi hires szőlőtermelésről Ez a háború alatt ugy lecsökkent, hogiy Németországban ez idő szerint csak 76 ezer nektár szőlő van, de ennek a 76 ezer hektátr szőlőnek termése is évről-évre mind súlyosabb és nehezebb körülményeknek van kitéve és nagyobb küzdelmeket von maga után« Ennek ellenére mit olvasok én a legutóbbi jelentésekben és a legutóbbi agrárkivánalmakban? Azt hangsúlyozza minden német közgazda — és itt nem teszek különbséget agráriusok és mások között, — hogy ismét vissza kell állítani a szőlőmivelést a régi fokra. Mivel indokolják ezt? Azzal indokolják, hogy az az elmaradt évi május hó 21-én, pénteken. szőlőterület egy nagy szociális probléma és mint ők kiemelik, Németorsaáigban, ahol sokkal több munkaerőt igényel a szőlőtermlés, saját állításuk szerint — hangsúlyozom, azért emelem ki, hogy saját állításuk szerint, mert a mi viszonyaink között ez túlmagasnak látszanék, — 45 ezer családra teszik azoknak számát, akik a mivelési terület csökkenése következtében kenyerüktől elestek. Erről a nag3^ német nemzetről tudjuk azt, hogy nem is annyira borivó, mert hiszen 114 ezer hektálr nem termett közel se annyit, amennyi a fogyasztást kielégítette volna. Hiszen méltóztatnak tudni, hogy Németországnak a békeidőben is nagy borbevitele volt, nemcsak tőlünk, Magyarországból és Franciaországból, de különben a tengerentúli utakról is könnyebben szállították a különböző olasz, dalmát és egyéb borokat is, tehát náluk ez nem volt olyan nagy, hatalmas szociális probléma, mint nálunk. Tudni kell azt, hogy Németország főként sörfogyasztó állam volt. Méltóztassanak megnézni a statisztikai kimutatásukat. Békében volt Németországban 5026 serfőző, illetve sörgyár. Az átlagos évi fogyasztása a német nemzetnek 116 liter volt, tehát egy fejre egy esztendőben több, mint egy hektoliter sörtermelés jutott. Ezzel szemben a legutóbbi statisztikai kimutatás azt mutatja, hogy az 5026 serfőző vagy sörgyár leolvadt körülbelül 2000-re, tehát 50%-nál többet elvesztett a sörtermelés és leszállt a fejkvóta 116-ról 49 literre. Mit mutat ez"? Azt mutatja, hogy Németországban az általános elszegényedés következtében az u. n. másodrangú szükségletek csökkentek. De bocsánatot kérek, ezzel szemben hangsúlyozzák azt, hogy nem kívánják elsősorban azt, hogy a sörtermelést fokozzák, hanem igenis ott, ahol a szociális cél sokkal könnyebben megközelíthető, ami sokkal több embernek ad kenyeret, a szőlőtermelést akarják mindenek előtt felemelni. Ezért helyes politikával erre törekszenek, mig mi hiába sürgetjük a söradó felemelését, ezzel szemben a boradó leszáll!tását. Igaz, el kell ismernem, hogy ha megvizsgáljuk azt, hogy a boradónál és a söradónál és a pótlékokkal szemben hogy állunk, akkor be kell vallanunk azt, hogy az u. n. söradó most 46%-kal nagyobb, mint volt békében. Méltóztassanak ezzel szemben megvizsgálni azt, hogyan áll a borfogyasztási adó. A borfogyasztási adó pedig hasonlóképen 50%-kal több, mint volt békében. Szerintem tehát épen itt a hiba, hogy tulajdonkópen sokkal súlyosabban kellene megrónunk a sörtermelést, mint a boradót ós borfogyasztást, mert ez az országnak súlyos szociális problémája. Hiszen méltóztassanak meggondolni, hogy amig Németországban a szőlőterület 76 ezer nektár terület, ezzel szemben 383—384.000 kat. holdat tesz ki a magyar szőlőtermelés. Ez egy olyan óriási szőlőterület, annyi embernek ad foglalkozást, hogy ezt röviden egyáltalában egyszerűen ki sem tudjuk fejteni. Ezzel szemben arra az álláspontra helyezkedni, hogy a fogyasztás az egész világon csökkent — ezt el kell ismerni — s ezzel szemben elismerni azt, hogy a piacok tele vannak, ez^ nem elégséges arra, hogy mi a magunk részéről mindent meg ne tegyünk, hogy a< borfogyasztást a lehetőségig emeljük. Elismerem, hogy mi a világpiaci árakat diktálni nem tudjuk. f Csak össze kell állítani a termelések mértékét. Ha megnézem azt, hogy 1923-ban — mert erről van meg kezemben a statisztikai adat — a Hickniann-félo statisztikai kimutatás szerint íFranciaországban 56 millió hektoliter volt a termés, ebben az időben Olaszországban mindössze) 54 millió