Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-557

A nemzetgyűlés 557. ülése 1926. ről, a magyar földmivelésügyről szólok, akkor bizonyos álomba ringassam a t. Nemeztgyülést. Ez épen nem arra való. Sajnos, épen az ellenkezőt- kell kiemelnem, hogy tudniillik a magyar agrárélet, az egész magyair földmivelésügy olyan szomorú helyzetben van, hogy mindannyiunknak nagyon is éberen kell figyelnünk erre a dologra. A napokban jelent meg a Pénzintézeti Központ rendes negyedévi jelentése.^ Azt 'hiszem, nem akadna egyetlen képviselőtársam sem, — még akkor sem, ha mind itt volnának — aki azt mondaná, hogy ez a Pónztintézeti Központ talán túlságosan agrárius jellegű, talán túlságosan részrehajló az agrártársadalom és a földmivelés ügye iránt. Mégis mit látok? Azt látom, hogy ez a jelentés egy igen érdekes tényt emel ki. Amidőn arról szól, hogy ennek az országnak legnagyobb jövedelmi forrása, úgyszólván az egész közgazdasági életünk alapja a földmivelés, akkor szinte ő maga is megdöbbenve azt teszi hozzá, hogy ennek ellenére a magyar földmivelés legkiválóbb, az egész világon hires, mindenhol keresett és elismert terménye, a búza, az egész világpiaccal szemben óriási diszparitásban van. Kiemeli, hogy imig Magyarországon 1926 április 1-én, tehát akkor, amidőn a gazda készletei már úgyszólván ki vannak fogyva, amidőn az ő búzája a kereskedelemben legnagyobb részt folytatta a maga. útját, még akkor is csak 13-55 hollandi forint volt Budapesten a búza ára. Ezzel szemben Amerikában, tehát abban az országban, amely legnagyobb termelője az egész világon ennek a piaci cikknek, 14 és néhány tized hollandi forintot tett ki a búza ára, — nem itt, hanem az amerikai kikötőkben. Bocsánatot kérek, aki ezt az egyetlenegy tényt vizsgálja, átgondolja annak óriási kihatását, abban a pillanatban tisztában kell lennie azzal, hogy milyen szomorú helyzetben van az egész magyar agrár társadalom. Méltóztassék megengedni, hogy részletesebben rámutassak erre a dologra. Mindnyájan tudjuk, hogiy a világ búzatermése körülbelül egymilliárd métermázsát tesz ki. Azt is tudja mindenki, hogy ebből az egymilliárd métermázsából Amerikának három hatalmas állama, az Egyesült-Államok, Argentina és Kanada maguk körülbelül ^40%-át termelik ennek a búzamennyiségnek. És ha ennek ellenére Amerikában, az amerikai kikötőkben — mondhatnám — 15%-kal magasabb értéke van a búzának, mint itt Magyarországon, akkor éreznünk kell, hogy itt egy olyan dolog van, amelyen nekünk mielőbb és minél sürgősebben segítenünk kell. (TJgy van! Ugy van! jobbfelől.) Mert én már nagyon sokszor hallottam, sőt az újságokban számtalanszor olvastam, hogy a magyar buzáüialk talán azíért van ez a ídisizparitása, mert a magyar buza^ az úgynevezett nemesitési eljárás következtében elvesztette azt a nagy értékét, azt a nagy sikértartalmát, amelyről a mi tiszamenti búzánk hires volt. Bocsánatot kérek, én nem akarom ezt a sokat vitatott kérdést innen eldönteni, amely a tudósokat, az agrokémikuisokat, a gyakorlati élet embereit, a molnárokat, a kereskedőket egyaránt foglalkoztatja; egyet azonban tudok és ezt leszegezem: nem lehet egy esztendő terméséből erre abszolút következtetést vonni. Elismerem, hogy 1924-ben, amikor a termés olyan ^katasztrofális volt ebben az országban, a buzank nem tudott annak rendje és módja szerint beérni, megszorult gabonát termeltünk, amely olyan silány minőségű volt, azzal azonban összehasonlítást tenni nem lehet. De hangsúlyozom, hogy az a felállítás, mintha a maniévi május hó 21-én, pénteken. 63 toiba-buza 30—34%-os, a magyar búza, a jó tiszamenti búza 25—30%-os sikértartalmú volna, teljesen tarthatatlan és a valóságnak meg nem felel. (TJgy van! Ugy van! a jobboldalon.) Azért bátorkodom ezt igy kiemelni, mert rá akarok mutatni, hogy e két dolog között mi az összefüggés azokkal a híresztelésekkel szemben, amelyek itt bent, nem egészen indokolatlanul és cél nélkül a saját búzatermésünk értékét úgyszólván letaksálják először elméletileg, azután pedig, sajnos, — mint előbb emiitettem — a búzaárakban gyakorlatilag. Ez azoknak a malmára hajtja a vizet, akik tulajdonképen ezt a búzát nem termelik, de mégis sokkal több hasznot húznak belőle, mint azok, akik a búzát elvetették és verejtékezve learatják. (Ugy van! jobbfelől.) így érkeztem el tulajdonképen ehhez a gondolathoz, amelyet én a mai napon bizonyos mértékben részletesebben kívánok kifejteni, (Halljuk! Halljuk!) vagyis ahhoz, hogy a magyar agrártársadalomnak már nem is olyan nagy probléma, nem is annyira elsőrangú, fontos — hogy ugy fejezzem ki magam — a termelési politika, mert azt minden erőnkkel, minden tudásunkkal már oda fejlesztettük, hogy, — nem akarom mondani, hogy minden vonalon — de bizonyos mértékben már elértük a békebeli nívót. Ellenben mit kell konstatálnunk? Konstatálnunk kell azt, hogy ugy mint mindenkor könnyelműek voltunk és nem gondoskodtunk arról, hogy a kitermelt mennyiséget és minőséget kellő módon értékesíthessük. (Ügy van! TJgy van! jobbfelől.) Igaz, hogy ez talán nem mondható kizárólagos magyar specialitásnak. Épen a napokban volt módomban olvasni, hogy Amerikában, ahol az emberek nem anynyira az elméletekre, nem annyira a frázisokra, nagy, hangzatos jelszavakra fektetik a súlyt, hanem inkább a gyakorlati tudást és ennek nyomán az életet szolgálják, vizsgálatokat indítottak a tekintetben- hogy tulajdonképen mi az az arány, ami illeti ebből a vételárból, amidőn már elérkezik az a termeivény a fogyasztóhoz, mennyit fizet az érte és ebből milyen százalékban osztozik a termelő, a közvetitő és

> a kiskereskedő, aki ezt tulajdonkéüen eladja és végértelemben céljához juttatja. Mondhatom, hogy bizonyos mértékben ez is meglepetéssel hatott reám», meglepetéssel konstatáltam és pedig azért, mert ott is kitűnt, hogy a termelői ár annak az árnak, amelyet végértelemben a fogyasztó érte fizet, csak bizonyos kisebb százalékát teszi ki. (Kuna P. András: 10%-át!) De nemcsak Amerikában van ez igy, mert e gondolat nyomán tovább kutattam, hogy áll ez a kérdés egy olyan nemzetnél, amely mindent rendszerbe foglal, amely mindent figyelemmel kisér. amely iparkodik mindenhol, — lehetőleg a közgazdasági életben is — ha nem is teljes, de lehető igazságot szolgáltatni. Ekkor kezembe vettem Bajorország legújabb statisztikai kimutatását amely minden egyes árucikkről nagyon részletesen és mondhatom, nem is agrárius oldalról, hanem teljesen indifferens oldalról tárgyalja ezt a kérdést és ott egy igen érdekes adatot találtam. A kimutatás felállítja azt a tételt: nézzük meg, hogy a felsőpfalzi bor. amely mintegy 7 decis üvegekben kerül piacra^ Berlinben, ahol 4*4 márkát fizetnek érte, vájjon mennyibe kerül a termelőnek, mennyit kap érte, mennyit fizet a fogyasztó és hogy abból az összegből, amely a kettő között van, tulaj donképen ki osztozkodik? Mondhatom, szintén, mint a magyar állapotok felett, hasonlókép megdöbbentem akkor, amikor a