Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-557

00 Â nemzetgyűlés 557. ülése 1926. évi május hó 21-én, pénteken. nem folyt be!) de ha erre nem futná, akkor mindenesetre kötelességünknek fogjuk tartani, hogy más fedezetet 'keressünk. (Helyeslés jobbfelől.) Ami a földkiosztást illeti, ez teljesen mas kérdés, ez megint a vitézi renddel van kapcsolatban. (Az elnöki széket Huszár Károly foglalja el.) Ha ez az érempótdíj-jogosult egyszersmind a vitézi rend tagja, akkor igénye van a vitézi rend révén földre, azonban hogy mikor lesz mindez az igény kielégíthető, ez, sajnos, egeszén más kérdés. Mindenesetre azonban le kellett itt szögeznem — mert ezzel a kérdéssel, amely már a múlt héten is felmerült, akkor nagyon behatóan foglalkoztam, — hogy az arány a földkiosiztásnál a vitézek körén belül nagyon erősen a legénységi vitézek javára tolódik el, ami természetes is, mert hiszen azok kisebb földet kaptak, ennek következtében sokkal könnyebben elégíthetők ki, de etikai szem pontból is helyes az, hogy elsősorban a legénységiek kapják meg azt a kicsi földjüket, utóvégre a tisztek továibb várhatnak. Ha az illető nem a vitézi szék tagja — amit nem tudok, — csak ugy juthat földhöz, mint minden más igényjogosult, vagy mondjuk tekintetbe veendő egyén a földosztásnál. Hogy azután azofclba a kategóriákba beleesik-e vagy nem, vagy ha beleesik, késik-e a földbirtokreiidezo bíróság eljárása, mint ahogy sajnos, sok helyen sokáig tart, ezekre a kérdésekre nem vagyok kompetens válaszolni. Ami az angol hadifoglyok munkabérét illeti, ez a kérdés még tényleg nem jutott el annyira, hogy az angolok a pénzt megküldték volna. Ennek oka az, hogy egy csomó embert azok közül, akik igényjogosultak volnának a szerint a névjegyzék szerint, amelyet az angolok megküldték, vagy nem tudtuk még megtalálni, mert nem jelentkeztek, dacára annak, hogy a dolog ki lett hirdetve, vagy az az oka egy másik résznél, hogy bár ki lett hirdetve, hogy milyen okmányokat, milyen igazolásokat kell beterjeszteni, nem terjesztették be ezeket, pedig természetszerűleg mi csak összegyűjtve tehetjük át az egészet az angolokhoz, mert hiszen ők nem fognak egyenként fizetni. Ha mi tehát nagyon elsietjük a dolgot, ennek az lehet a következménye, hogy egy csomó ember, aki eddig még nem tette meg a szükséges lépéseket, végleg el fog esni a munkabérektől. (Várnai Dániel: Már hat esztendeje!) így tehát ha várunk, legalább biztosítékot nyerünk arranézve, hogy akit egyáltalán meg tudunk kapni, az előbb-utóbb megkapja az összeget. Azt hiszem, igazságosabb és jogosabb eljárás: senkit sem kizárni, önhibáján kivül, tehát addig várni, amig lehetőleg mindegyiket előkeressük és rábirjuk, hogy megfelelő igazolásokat szolgáltasson!. (Várnai Dániel: Tessék kihirdetni, hogy milyen okmányokat hozzon!) Ez ki van hirdetve. Mindenki, akit illet, tudhatja, ha érdeklődik iránta és megszerezheti ezeket az okmányokat, i Végül rátérek Szilágyi Lajos igen t képviselőtársunk megjegyzéseire és előre is jelzem, hogy ezek azután olyan kérdések, — amelyek ugyan mások részéről is részben szintén felvettettek — amelyek igazán közel fekszenek szivemhez. (Halljuk! Halljuk!) Itt van elsősorban a házassági óvadékok és a hadikölcsönök kérdése. Kétségtelen az, hogy a házassági óvadékok elértéktelenedése a legnagyobb mérvben befolyásolja a tisztikar anyagi helyzetéi Hiszen amióta az osztrák-magyar hadsereg exisztál, a fiatalabb tisztek sohase voltak ugy fizetve, hogy abból a fizetésből állásukhoz méltóan tényleg megélhettek volna, ruházkodhattak volna, sőt még családot is alapíthattak volna,. Azért volt annakidején a házassági óvadék meglehetősen magas összegben megállapítva, hogy annak. a tisztnek és családjának biztosítsa megélhetését még akkor is, ha fizetése nem elegendő. Az állam előirta, hogy milyen papirokat szabad erre a célra forditani és azután később elsősorban azt kivánta, hogy hadikölcsönkötvényekbe fektessék be ezeket az összegeket. Ezen hadikölcsönöknek valorizálása nem történt meg és ennek következtében ezen összegek elvesztése a nős tiszteket, a családos tiszteket a legnehezebb helyzetbe hoztaEzt természetszerűleg régen látjuk, régen érezzük és régen keressük a módját annak, hogy ezen valahogy segiteni tudjunk. (Gaaí Gaston: A civilek is ugy jártak! Az árvavagy ónok szintúgy!) Rendben van, tényleg ugy jártak, azonban épen az árvavagyonra vonatkozólag bizonyos intézkedések történtek, amelyek lehetővé tették annak esetleges jobb konzerválását, mert pl. az árvaszékeknek meg volt engedve, hogy pénzeiket annakidején kosztkamatra helyezzék ki, az árvaszékeknek módjukban volt vagy legalább is módjukban lett volna papírjaikat idejekorán kicserélni más értékekre, másba fektethették azokat; mindez a katonatisztnél teljesen ki volt zárva; nekik azt letétbe kellett helyezniök, hozzányúlniuk nem volt szabad és olyan papir

ban kellett elhelyezniük, amilyet tőlük követeltek és épen mindezek a papirok devalválódtak. Nem mondom, hogy ezt a kérdést a többitől külön el lehetne intézni, — ebben Gaal Gaston képviselő urnák teljesen igaza, van — mert hiszen ép az a baj, legnagyobb bajunk, hogy ez felveti rögtön a valorizáció egész problémáját, amelyre nézve nyilatkozni hivatott nem én vagyok, hanem a pénzügyminister ur hivatott, az ő nézetét pedig ismeri a t. Nemzetgyűlés. Én csak azt mondhatom, hogy természetesen szivemen viselem minden egyes tiszt anyagi dolgait és természetszerűleg és kötelességszerűen mindig ismételten odahatok, hogy lehetőleg segítsünk ezeken a kérdéseken. (Helyeslés-) Valamelyik képviselő ur felvetette — azt hiszem Kiss Menyhért képviselő ur volt — egyáltalában a házassági óvadék kérdését és olyasvalamit értettem ki beszédéből, hogy újra be kellene hozni a házassági óvadékot, mint a háború előtt volt. E problémán szintén nagyon sokat gondolkoztunk már. Nagyon sok proja és kontrája van a dolognak. Pro természetesen elsősorban az, hogy kivánatos volna, hogy mielőtt a tiszt családot alapit, a jövőre nézve biztosittassék teljes függetlensége és ezáltal kvázi biztosittassék függetlensége minden tekintetben. Egy nagy kontra azonban, hogy ezáltal a nősülési lehetőséget a lehetőleg szűkebb térre korlátoznánk a mai körülmények között, mert hiszen hány apa, hány család képes arra, hogy leányának mint házassági óvadékot máról-holnapra^ 300 millió vagy 200 millió papirkoronát készpénzben kifizessen vagy pedig annak megfelelő vagyonösszeget adjon. Ha ezt mi szigorúan keresztül vinnénk, majdnem oda lyukadna ki a dolog, hogy épen a legkívánatosabb társadalmi rétegekbe nem házasodhatnának be a tisztek, (Ugy van! jobbfelől.) hanem kénytelenek volnának olyan rétegeket keresni, ahol a házassághoz szükséges pénzt meg tudnák találni, ez pedig nemzeti és katonai szempontból nem kivánatos. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.)