Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.
Ülésnapok - 1922-567
448 A nemzetgyűlés 567. ülése 1926. évi június hó á-én, pénteken. feltétlenül szüksége«, hogy a mindenkori pénzügyminister is kissé más alapokra helyezkedjék. Akkor számolnia kell a pénzügyministernek azzal, hogy nem támaszkodhatik másra, mint a saját erejére és arra, hogy meggyőzze azokat, akik a többséget képviselik arról, hogy az ő terve, az ő koncepciója helyes és azután törekedjék ezt a koncepcióját meg is valósitani. Mindenesetre nem lesz irigylésreméltó annak a pénzügyminis térnek helyzete, aki ellenőrzés nélkül fogja majd vezetni ennek az országnak pénzügyeit. Ez alkalommal pedig, habár nem akarok Cassandra-jóslatokba bocsátkozni és nem is látom a helyzetet olyan sötétnek, de mindenesetre mint érdekes tünetet kénytelen vagyok megemlíteni, hogy épen néhány nappal ezelőtt volt alkalmam francia és olasz politikusok ajkáról hallani azokat a komoly panaszokat és komoly félelmeket, amelyek az ő egész politikai életüket eltöltik most, hogy egyszerre kezdett esni a francia frank és kezdett esni a lira. Nagy az ijedtség és már kezdtek arról gondolkodni, hogy célszerű volna ilyen hirtelen jövő, ki nem számitható, sokszor meg nem magyarázható attak ellen nemzetközi védekezést behozni, mert ha igy, a mai viszonyok között megtörténhetik az, mint ahogyan az olasz képviselő mondta» hogy ötmilliárd lirát dobtak Newyorkban piacra, akkor ez mindenesetre olyan összeg, amelyet egy gazdaságilag erős állam is megérez. Én tehát ebből a szempontból nem látom a jövőt olyan teljesen biztosítottnak. Biztositottnak és gazdaságilag meglehetősen megalapozottnak látom koronánk stabilitását, (B. Szterényi József: ügy van! Jegybankunk elég erős.) de mindenesetre ettől teljesen függetlenül lehetségesnek tartom, hogy esetleg egy ellenünk irányuló támadás erős és kellemetlen következményekkel járhat. Szükségét érzem tehát annak, hogy ezeket a kérdéseket itt felhozzam, mert ha nem is kívánatos, hogy pesszimisták legyünk a jövőben, de semmiesetre sem tanácsos, hogy túlzott optimizmussal mindent rózsaszínűnek lássunk. Én épen azon szomorú tapasztalatok alapján, amelyeket a pénzügyi kormányzat részéről nem hozzánemértés, de bürokrata túltengés és néha rövidlátás következtében a múltban tapasztaltam, semmiesetre sem érzem magamat feljogosítva arra, hogy a javaslat 14., 15., 16. ós 17. §-aiban foglaltakat elfogadjam. Ugy vélem, hogy e szakaszok alapján is még olyan szabadságot adnánk a kormánynak, amely szabadságot kontroll nélkül a mai viszonyok között nem vagyok hajlandó adni. Hogy teljesen a kormányra bizzuk a beruházásokat anélkül, hogy azokhoz hozzászólás legyen és azután csak majd alkalmilag kapjunk egy elszámolást utólag, épen ugy, amint kaptunk eddig, mert elég volt, hogy az eddigi beruházásokhoz nem igen szólhattunk hozzá, de mindenesetre, ha ez már megtörtént: a jövőre nézve ezt a szabadságot ilyen korlátlanul a kormánynak, semmiféle kormánynak megadni hajlandó nem vagyok, különösen nem vagyok hajlandó eddigi gazdasági politikánknak és pénzügyi kormányzatunknak. Ami mármost azt illeti, hogy az 1924. évi IV. te. alapján, ha nem is az eddigi mértékben, de még mindig megadjuk-e a lehetőségét annak, hogy rendeleti alapon, mindent felforgatva rendezzék vagy még rendetlenebbé tegyék a törvényhatóságok, a községek háztartását, erre megint nem vagyok hajlandó. Ez megint benne van ebben a javaslatban, mert a 16. $ 3. pontja kimondja azt, hogy (olvassa): »Az 1924 : IV. te. 6. §-ában meghatározott időpontban az idézett törvénycikk 4.^-ának hatálya megszűnik és e szakasz alapján uj rendeletet az idézett törvénycikk 5. §-ában megállapított módon sem lehet kiadni.« De ez nem mondja, nem biztosit senkit, hogyha ezt a javaslatot elfogadjuk, abban az időközben, amint megszűnik a 6. § hatálya, vagyis ennek az egész törvénynek hatálya, abban az időszakban, amig a nemzetgyűlés együtt nem lesz, nem hoznak olyan rendeleteket, amelyek azután nagyon szomorú következményekkel járhatnak. De megvan a mód arra, hogy nem ugyan a 4. §, hanem az előtte lévő 2. és 3. *§ felhatalmazása alapján, amelyek megmaradnának a pénzügyminister ismét követhetne el olyan cselekményeket, illetőleg adhatna ki olyan rendeleteket, amelyekkel szemben félő, hogy ismét nem szolgálnák a gazdaság javát és előnyét. Ez tehát túlzott, mert semmiesetre sem tartom szerénységnek azt, amit a kormányzat ezekben a szakaszokban a nemzetgyűléstől kivan és semmiesetre sem tartom a múltban követett pénzügyi és gazdasági politikát megfelelőnek ahhoz, hogy ilyen kívánságnak nyugodtan eleget tehessünk. Hiszen a közelmúltban volt alkalma a nemzetgyűlésnek azokat a kritikákat hallani, amelyek itt a nemzetgyűlésen elhangzottak a pénzügyminister több rendeletének jogossága és észszerüsége szempontjából, mint például az adóemelés, a betegápolási, a gyermekvédelmi adó kérdésében. Ha ez a javaslat ugy, ahogy van, törvénnyé válik, akkor mindaz, amit eddig törvénytelennek vagy nem egészen törvényesnek tartott ebben az országban mindenki, szankcionálva lesz és megvan a lehetősége annak, hogy az itt elbujtatott különböző szakaszok révén a jövőben még kellemetlenebb meglepetések érjék a törvényhozást és az adófizetőket egyformán. Én teljesen lehetetlennek tartom, hogy elmaradjon mindazoknak az Ígéreteknek beváltása, amelyek itt a nemzetgyűlésen négy év alatt elhangzottak a tekintetben, hogy bekövetkezik a jövedelem- és vagyonadó megfelelő novelláris rendezése, be fog következni a községi háztartások rendezése. Négy év óta hallottuk ezeket az Ígéreteket időközönként megismételve és nem láttunk semmit, mert azt az elvet, amely a törvény elfogadása esetén ismét benne lenne a törvényünkben, mint az 1924 : IV. te. melléklete, hogy az összes adók, az egyházi adót is beleszámítva, nem tehetnek ki többet 75%-nál: én ezt szomorú határnak tekintem, mert hogy valaki összes jövedelmének 75%-át leadja s akkor még egyáltalán kedve legyen dolgozni, (Östör József: És örüljön!) ezt én olyan gazdasági nonsensnek tartom, hogy legjobb szeretném, ha ez a rész kikerülne a törvényeinkből, már csak azért is, hogy nyoma legyen annak, hogy egyszer a háborús hisztéria elmultával mégis gazdasági kérdésekben is józanabb belátás kezd a törvényhozásban lábra kapni és belátják azt, hogy az adóztatást nem lehet olyan mértékig fokozni, hogy az adóztatás a tőkeképzést és munkakedvet megölje. Mert helytelen minden olyan adópolitika és pénzügyi politika, amely nem számol azzal, hogy egy országban — különösen olyan országban, amelyről nagyon helyesen emiitette Malasits Géza t. képviselőtársunk, hogy aránylag nagy emberszaporulattal dolgozik — fontos az, hogy a tőkeképződés is fokozódjék, mert minden uj emberi élet, minden uj munkás feltétlenül megkivánja, hogy bizonyos tőke által nyújtott előnyökkel mehessen neki az élet küz-