Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-567

436 A nemzetgyűlés 567. ülése 1926. évi június hó á-én, pénteken. rel és e tárgyalások eredményéről most tett jelentést a gazdatársadalomnak. A jelentés szerint Bud János pénzügyminister a földadó alapjának 17%-kal történt felemelésére vonatkozó panaszokat nem ismerte el jogosultaknak, minthogy a kulcs megváltoztatása szabályszerű, különben pedig a kérdést a közigazgatási bíróság döntése alá bocsátja. A minister a jövedelemadó kulcsát csak a Népszövetség hozzájárulásával szállíthatja le, de a jövedelem- és a vagyonérték becslésének megfelelő szabályozását a minister megértéssel fogadta és meginditotta a tárgyalásokat. Egyáltalán nem érzek hivatást magamban arra, hogy a gazdatársadalmat megvédjem, ők épen elég erősek ahhoz, hogy megvédjék magukat, azonban azt hiszem, hogy ezt a cikket a kormány tette közzé a lapokban, hogy valahogyan ópiumot adjon be ennek az adóssággal vergődő gazdatársadalomnak, mert hogy komoly adóleszállitás még a gazdáknál sem lesz,, azt hiszem, felesleges nekem magyarázni. Az egész hírlapi cikk csak arra alkalmas, hogy megnyugtassák a közvéleményt, mint ahogyan a Vass József helyettes-ministérelnök ur által összehívott ankétok is csak arra jók, hogy a háborgó közvélemény, ez a nagy gyerek valahogy megnyugodjék. Belenyomják a cuclit a szájába: Vass-kenyér, Vass-menü, rengeteg adóelengedést kapnak a gazdák. Ekkor lármázik az ipar, a kereskedelem, hogyhát mi hol maradunk? A felelet az, hogy majd össze fogja hivni a jó bácsi, Walko igen t. minister ur az ankétet és ti is fogtok ilyen barátságos cuclit a szátokba kapni. A végén mindenkinek a szájában van a cucli, de a gyomra korog és a végtagjai vánnyadtak lesznek, mert a cucli sem erőt nem ad, sem pedig a vénáb artériába friss vért nem enged be. Ezekkel a cuclikkal legjobb lenne felhagyni, mert ennek semmi gyakorlati értelme nincs és meg kellene állapodni egyszer abban, hogy amig ez a hatalmi rendszer ebben az országban virul, addig itt komoly adóleszállitásról beszélni sem lehet. Legyen szabad erre vonatkozóan csak egy klasszikus példát r idéznem. Annak idején nagy applomb-bal és gÖrögtüzzel megalkották a takarékossági bizottságot. Ennek tagjaivá, igen tiszteletreméltó és igen komoly férfiakat neveztek ki. A takarékossági bizottság azután működésbe lépett és az egész közvélemény fellélegzett, hogy végre van egy takarékossági bizottság, amelynek az lesz a feladata, hogy minden ministeriumbari, minden állami hivatalban eljárván, a felesleges költségeket valamiképen leszállítsa és erre nézve a kormánynak nemcsak javaslatot tegyen, hanem a kormányt bizonyos intézkedések megtételére rászorítsa. (Ivády Béla: Arra nem volt lehetőség, hogy rászorítsuk! Mi csak javaslatokat tettünk!) Rátérek erre is. Az első hiba ott történt, hogy a takarékossági bizottság tagjait nem a "pártok és nem a pártok által képviselt osztályok arányszáma alapján állították össze. A dolgozók érdekképviseleteit a takarékossági bizottságból egyszerűen kihagyták. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a takarékossági bizottságban a leginkább érdekelt néprétegek a dolgozók képviselve nincsenek. De még más is történt. A takarékossági bizottságra vonatkozó statútum szerint a kormány, ha tetszik neki, végrehajtja a, bizottság határozatait, ha pedig nem tetszi neki, egyszerűen a limine elutasítja, A legtöbb esetben ez az utóbbi történik. A takarékossági bizottság tárgyalásai nem nyilvánosak, azokon a sajtó képviselői nem vehetnek részt, sőt a sajtó számára még tudósítást sem adhatnak le. Megtörtént, hogy a takarékossági bizottság tagjai kiszálltak tárgyalni a honvédelmi ministeriumba és — véletlenül szemtanuja voltam az esetnek olyan hermetikusan zárták el őket, hogy talán még levegő sem jutott ki abból a teremből, amelybe a takarékossági bizottságot elzárták. Teljesen titokzatosan, a nyilvánosság kizárásával működik tehát ez a bizottság, a nyilvánosság nem is tudja ellenőrizni ennek ia bizottságnak működését. Ezért nem tud ez a bizottság eredményt felmutatni, bár amint mondottam, igen tiszteletreméló, igen derék emberek annak tagjai. Kijelentem, — és ezt a kijelentésemet bizonyítani is tudom — hogy a takarékossági bizottságnak azokat az intézik édeseit, amelyek bizonyos érdekköröknek húsába vágtak volna, nem lehetett végrehajtani. Anélkül, hogy az érdekelteknek vagy bárkinek kárt akarnék okozni, csupán egy esetet vagyok bátor felemlíteni. A takarékossági bizottság többefa között kifogásolta, hogy csonka Magyarországnak 300 mérnökkari tisztje van. Kifogásolta ezt, hiszen itt nem készülnek erődítések, itt nem történnek ilyen dolgok, itt a trianoni szerződés következtében kis zsoldoshadsereg van, amely inkább közbiztonsági célokat szolgál, mert hiszen sem felszerelésénél, sem létszámánál fogva nem képes nagyobb katonai akcióra^ Minek ennek a kis csonka hadseregnek 300 mérnökkari tiszt? kérdem én. A takarékossági bizottságnak az a felszólitása, hogy ennek a létszámnak leszállitására intézkedés történjék, teljesen meddő maradt és hiábavaló volt. A magyar katonai mérnöki státusban még ma is 300 mérnökkari tiszt szerepel. Mondom, nem akarok súlyos érdekeket veszélyeztetni, ennek nem volna értelme és gyanúsítani sem akarok, csupán fel akarom említeni azt, hogy ennek a takarékossági bizottságnak mindazok az intézkedései és javaslatai, amelyek tényleg takarékosságot jelentettek volna és amelyek tényleg erősen közelebb hozták volna a dolgokat a reális szükségletekhez, teljesen meddők maradtak. Nézzük meg az eredményt. Hogy megint a katonaságnál maradjak, — anélkül, hogy a hadsereg bármely tagját bántani kívánnám — hovatovább odajutunk, hogy a 'katonatiszt a századosnál kezdődik. T. képviselőtársaim között bizonyára vannak sokan, akik emlékeznek még Ferenc József korszakára, hogy micsoda rettenetes feltűnést keltett akkor egy altábornagy. Ez rettenetes nagy ur volt. Lobkowitz hadtestparancsnok volt Budapesten és altábornagy volt. Ha végigment az utcán, feltűnést keltett, ha pedig egy altábornagy valamely kis vidéki városba megérkezett, az egész garnizon reszketett, három hétig súroltak, takarítottak, a bakák haját levágták, ott Ordnung volt három hétig, amig végre megérkezett az excellenciás ur. Ma pedig: méltóztassék egy délelőttön odaállni az alagút elé, tessék egy kis tiszti szemlét tartani és meg fognak győződni arról, hogy hány vörös lampasszos katonatiszt megy ott el. Az ezredes tekintélyes katonatiszti állás volt és nem volt mindennapos látvány. Ma, — anélkül, mondom, hogy túlozni akarnék vagy hogy a hadsereg bármely tagját meg akarnám bántani — a katonatiszt a századosnál kezdődik. Alább nem is adják. Annyi százados, őrnagy, alezredes, ezredes, tábornok és altábornagy van, hogy nem igen hiszem, hogy az egész osztrák-magyar monarchiában együttvéve lett volna annyi, mint amennyi most van csonka Magyarországon ebben a kis hadseregben.