Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-567

A nemzetgyűlés 567. ülése 1926. évi június hó 4-én, pénteken. 435 Ez volt az első hatalmas érvágás, amely amúgy is tőkeszegény közgazdaságunkat érte és amely, hangsúlyozom, legérzékenyebben a dolgozókat és a gazdatársadalmat sújtotta. Azért mondom, hogy gazdatársadalmat, mert ez is nagymértékben hozzájárult az azután bekövetkezett fogyasztóképteleriséghez; mikor ugyanis a gazdatársadalomnak módjában lett volna a bankóért árucikkeket venni, akkor szedte el tőle az állam a bankóknak a felét « az ipar és kereskedelem, amely akkor már lábbadozni kezdett, ettől a jelentékeny haszontól elesett. A második érvágás Hegedűs Lóránt ministersége idejében történt. Méltóztatnak emlékezni: Hegedűs Lorántnak az volt az elgondolása, hogy az államháztartást saját erőnkből hozzuk rendbe, akkor menjünk külföldre pénzért s akkor a külföld bizván bennünk, majd ad pénzt. Bekövetkezett a 20%-os vagyonváltság. Akinek ;a takarékpénztárban volt egy kis pénze, voltak részvényei avagy más papirosai, pénzének és részvényeinek 20%-át kénytelen volt az állam javára leadni. Ugyanakkor a földbirtokos-osztálynak vagyonváltság-földeket kellett leadnia, ugyancsak 20% erejéig. Azonban a vagyonváltság-földek jövedelméről vajmi keveset tudunk. Tudjuk, hogy at földbirtokosok kénytelenek voltak leadni vagyonváltság-földeket, de hogy ezekkel mi történt, mennyi volt ezeknek jövedelme, az állam terhére mit jelentettek, erről nem tudunk semmit, ellenben azt tudjuk, hogy akiknek a takarékpénztárakban volt egy kis pénzük, ezek 20%-át felhasználta s ellenszolgáltatás nélkül elvette az állam. A mobil tőkének le kellett adni a pénzt; igaz, hogy a kötött tőkének is, de főkép a kispénzű emberek pénzét az állam felhasználta. Következett a harmadik érvágás, a népszövetségi kölcsön. A bankoknak kellett adni a népszövetségi kölcsönre 12 millió aranykoronát, az ipari vállalatoknak 8 millió svájci frankot. (Erdélyi Aladár: De csak kölcsönkép! Visszakapták!) Kérem, a Nemzeti Bank^ céljaira kellett adni 10 millió aranykoronát, a népszövetségi kölcsön kibocsátásánál újból 10 millió aranykoronát, összesen tehát, — beleértve az agrárérdekeltséget is — a magyar közgazdaságnak is kellett adni 42 millió aranykoronát a szanálás alkalmával. Ezt a harmadik érvágást érzi meg most az egész magyar közgazdasági élet. Ezt az érvágást nem birja a magyar közgazdasági élet kiheverni. Ne méltóztassanak azt gondolni, hegy mi, a szervezett munkásság képviselői azért harcolunk itt olyan élesen és határozottsággal a szervezkedési szabadságért, mert mi ennek a birtokában valami borzasztó országhjáboritó dolgot akarnánk elkövetni. Nem; mi csakazért harcolunk ennek érdekében, mert meg-győződésünk szerint csak

1 a szervezkedési szabadság biztosit ja a munkásnak a magasabb munkabért, a magasabb munkabér hozza magával a nagyobb fogyasztóképességetés csak a magasabb munkabér teszi lehetővé, hogy a kisembereknek megtakarított összegei valahogy a takarékpénztárakba menjenek. Aki béke idején Franciaországban járt, az igazolni fogja állitásom helyességét, hogy az egész francia pénzügyi politika a kis rentier pénzére volt felépitve. Ha megnézzük Magyarországon a takarékpénztárak és pénzintézetek statisztikáját, megdöbbenünk, hogy mily csekély mértékben szerepelnek a takarékbetétek ama társadalmi osztály részéről, amely Franciaországban s ujabban Olaszországban a betétesek legfőbb elemét képezi. T. Nemzetgyűlés! A takarékossági folyamatot, a tőikekérdést megindtani: ehhez egészséges közgazdasági politika kell, mert amíg ez meg nem történik, addig a magyar közgazdaság .egészséges nem lesz. # Nagyon sokat hallottam itt beszélni államférfiak részéről és a túloldal t. képviselői részéről is arról, hogy nekünk milyen nagy barátságban kell élnünk az angolokkal és más tőkeerős államokkal, mert ezektől remélhetünk kölcsönt, amellyel azután beteg közgazdaságunkat szanálhatjuk. Én még élénken emlékszem arra a hirlapi hozsannára, amely elhangzott akkor egy egész hirlaperdőben, mikor a Steyer-bankhá'z részéről a magyar városok kölcsönt kaptak. Nemkülönben hallottunk kijelentéseket erről meg arról a nagy finánczseniről, hogy menynyire barátja a magyaroknak és mennyire káros volna az országra nézve, ha ezt megbántják. Nem gondolják, t. képviselőtársaim, hogy a külföldi kölcsön behozatala az országba egyenlő a bérrabszolgasággal? Az egész ország adózik azért, hogy az angol és a francia kapitalisták még gazdagabbak legyenek. Nem ez az egészséges állapot, hanem az, amikor az ország közgazdaságát az ország népe a maga pénzéből tudja táplálni, a maga szivéből tudja vérrel ellátni. Ezt elősegíteni, ez volna az államférfiúi bölcsesség teteje. Sajnos, ezt nélkülözzük, mert eddig az állam, illetőleg a kormány minden intézkedése ezt a természetes és legegészségesebb tőkeképződést akadályozta meg, amikor a munkabérek alacsonyságát előmozdította antidemokratikus rendelkezéseivel, azzal a rengeteg érvágással, amelyekről bátor voltam beszélni s megakadályozza ma is minden intézkedésével, melyekkel a szabad fejlődést s a kereseti lehetőséget leköti és elérhetetlenné teszi. T. Nemzetgyűlés! Felesleges nekem beszélnem a válság azon tüneteiről, amelyekről már Rassay r

Károly, Sándor Pál és többen beszéltek t. képviselőtársaim közül. Nem fogom tehát a nemzetgyűlést ezzel untatni, csak rá akarok pár szóval mutatni arra, hogy az egységes párt egyik illusztris tagja, Paupera Ferenc t. képviselőtársunk is rámutatott a válság okaira és a válság okai gyanánt elsősorban és legfőképen az adóterheket jelölte meg. Szerinte 1923-ban Budapesten 17 millió, 1924-ben 31 millió és 1925-ben 72 millió korona adót fizettek adóban s mig 1923-ban az adóteher 18-5 millió volt, 1924-ben ez 37-7 millió aranykoronára emelkedett. A krízis elhárításának módját Paupera Ferenc t. képviselőtársam a fényűzési adó megszűnésében, a forgalmi adó leszállításában látja s azonkívül a. hitel-szervezés kérdésében jelöli meg. (Barthos Andor: Általában az adóleszálliltásban!) Mindezek a kérdések igen szépek, de eggyel legyünk tisztában és ez az: ha a kormány mai formájában és mai létszámában fogja ezt a hatalmi apparátust fentartani, amellyel ma rendelkezik, akkor nem tud a pénzügyminisiter annyi adót leszállítani, amennyi elegendő volna arra, hogy a magyar közgazdaság fellendüljön, mert ilyen hatalmas, költséges apparátus fentartása, mellett adót elengedni nem lehet, különben ezt azs apparátust sem lehetne fentartani. Ennélfogva kissé komikusan hat, ha egy másik lapban azt olvasom, hogy rengeteg adómérséklést kaptak a gazdák gróf Hadik János eredményes tárgyalása után Bud pénzügyministerrel. Azt irja ez a lap, hogy a gazdák országos adóügyi értekezletének határozata alapján gróf Hadik János tárgyalt a pénzügy minister«