Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-567

406 A nemzetgyűlés 567. ülése 1926. évi június hó á-én, pénteken. András: Kritizálni nincs joguk!) Legyenek nyugodtak a képviselő urak, én nem voltam sem forradalmi, sem ellenforradalmi semmiféle szervezetbe soha bekapcsolódva, ezektől mindig óvakodtam; ma is pártonkívüli vagyok! (Rothenstein Mór: Pártonkívüli kormánytámogató!) De méltóztassék megengedni, — ha már ezt a kérdést föl méltóztatott vetni — önök elfelejtenek egyet: hogy miért van az országban Önök iránt olyan nagy antipátia, bizalmatlanság. (Zaj a szélsőbaloldlon. — Propper Sándor: Honnan tudja ezt? Gyerünk titkos választással a nép elé! — Kuna P. András közbeszól. — Rothenstein Mór: Kuna P. elrettentő példa! — Kuna P. András: Majd megfelelek rája!) Elnök: Csendet kérek! östör József: T. Propper képviselő ur, lássa, azért van ez, mert önök 1918-ban és 1919ben a hatalomnak abszolút birtokába jutottak (Propper Sándor: Ebben téved!) és ezt a hatalmat önök nem tudták az ország hasznára gyümölcsöztetni. (Propper Sándor: TTgy látszik, ön aludt! — Esztergályos János: Valószínű; künn a tanyán valahol!) Aludtam, igen, atusztanyán! Menjünk tovább! (Rothenstein Mór: Jobb lesz! Menjünk tovább!) Méltóztatik tehát most látni, hogy nem valami nagyon limonádé izü az én beszédem, amikor a váltságföldek bére kérdésének megoldását kérem és mindenképen, jobbra is, balra is, amennyire lehet, igyekszem megőrizni objektivitásomat és igyekszem felszólalásomat objektiv tényekkel alátámasztani. Nagyon kérem < a földművelésügyi minister urat, kegyeskedjék ebben a kérdésben rendet teremteni! (Rothenstein Mór: Bethlennek a megbízottja! — Felkiáltások jobbfelöl: Ugyan!) Fájdalom, nem! (Szabóky Jenő: Csak nem lesz a Móric megbízottja!) T. Nemzetgyűlés! Méltóztassanak megengedni, — különösen azért, mert az igen t. igazságügyi államtitkár úrhoz is szerencsém van — hogy ezek után röviden érintsek egy-két igazsáügyi problémát is, (Halljuk! jobb felől.) amelyeknek megoldása többé-kevésbé ugyancsak kormányzati intézkedéssel — vagy amenynyiben szükséges, törvényhozási intézkedéssel — megvalósítható. Az igazságügyi kormányzatnak — nagyon helyesen — legfontosabb gondja az, hogy az eljárást gyorsítsa és az igazságszolgáltatásban a birói kar minőségét emelje. Most tehát azt kell megvizsgálni, hogy e tekintetben az igazságügyi kormányzat működése gyümölcsöző volt-e vagy pedig nem. Ami a gyorsítást illeti, erre vonatkozólag legyen szabad az igazságügyi kormányzatnak a következőket figyelmébe ajánlanom. Csodálatos módon, akár egy pohár vizben az olaj és a viz bizonyos kis idő múlva elkülönül és teljesen szétválasztódik, ugy állithatom, aki ismerem az ország nagy részének igazságszolgáltatását, ugy a vidéken, mint Budapesten, hogy ebben a tekintetben merő ellentét van a vidéki és a budapesti jogszolgáltatás között. A vidéki jogszolgáltatás a gyorsaság szempontjából igazán alig hagy hátra kívánni valót, talán egyes sporadikus eseteket kivéve, viszont a budapesti jogszolgáltatás egyes kis kivételektől eltekintve alig-alig mutatja fel a minimumát is azoknak a kívánalmaknak, amelyek különösen itt az ország közepén, ahol a kereskedelmi forgalom a legnagyobb és ahol a kereskedelmi jogszolgáltatásban megkívántatik a legnagyobb gyorsaság, főleg a gyorsaság szempontjából felmerülnek. Fent a királyi Curián egyéves terminusokat adnak harmad fokon, mert nem tudnak rövidebb terminusokat adni. Az alsó fokon egy per letárgyalása eltart néha egy-két évig és amíg f elebbezésre kerül a sor és a f elebbezési kitűzések vannak, hasonló a helyzet. Én a t. igazságügyminister urnák már a multkorában figyelmébe ajánlottam és most is meg kell ismételnem, hogy ő nem fogja soha ezt a sajnálatos állapotot kiküszöbölni, ha a budapesti bíróságokat első és másodfokon más elbánásban nem részesiti. Magyarul mondva: a budapesti Augias istállóját ki kell egyszer már igazságszolgáltatási szempontból söpörni. Hogy milyen eszközökkel, vájjon segédcsapatokkal-e vagy pedig — amit teljesen magamévá tudnék tenni időlegesen, rövid időre, mert a kényszerhelyzet erre kényszerit, nevezetesen a budapesti jogszolgáltatásra vonatkozólag — bizonyos egyszerűsítésekkel, olyan egyszerűsítésekkel, amelyek túlmennek azokon a határokon, amelyeket a vidéken be nem hozhatunk, mert arra ott nincs szükség: ez az igazságügyi kormányra tartozik. Kétségtelen azonban, hogy a budapesti jogszolgáltatás a gyorsaság szempontjából a legkisebb és a legalacsonyabb kívánalmaknak sem felel meg. A kormánynak és az igazságügyminister urnák ez, hogy ugy mondjam, állandó gondja és e gondolatból kiindulva terjesztett elibénk most az igazságügyminister ur törvényjavaslatot az okirati kényszerről. Az vezeti az igazságügyminister urat idevonatkozólag, hogy az okirati kényszer behozatala folytán a perek száma apadni fog. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Tévedés! — Bell Miklós: A Csemegi-kódexet kell megszüntetni!) Ez — bocsánat — nem alaki, hanem anyagi kódex. (Györki Imre: A vérbiróságokat helyreállítani! A Márffy-féle vértörvényszéket! — Propper Sándor: Ez kell a csillagászoknak! Csillagász! — Bell Miklós: Mi köze hozzá! — Elnök csenget.) Részemről az okirati kényszerről szóló törvényjavaslat elfogadása után sem várok lényeges javulást, nem pedig azért, mert hiszen a perek akkor nem azért fognak megindulni, vájjon létrejött-e egy jogügylet szóbelileg, hanem azért, hogy létrejöttek-e okiratilag és az okiratok magyarázata körül. Másutt se apasztotta ez a perek számát. Az angol példára szeretnek ebben a tekintetben hivatkozni. A periekedé si viszketeg nem az ügyekben, hanem az ügyfelekben, az emberekben rejlik. Ha arra hivatkoznak ebben a tekintetben, hogy Angliában a bizonyítás okiratokkal történik és legritkább esetben történik tanúkihallgatás a bíróság előtt, mert még a tanukat is megelőzőleg közjegyző előtt hallgatják ki a felek, akkor akármennyire csodálom és bámulom is az angol jogszolgáltatást, de azt hiszem, hogy nálunk ezt nem lehet behozni, mert fájdalom, a magyar ember más, mint az angol ember. De ezzel kapcsolatban szabad legyen az igazságügyi kormányzat figyelmét ráirányítani arra a mozgalomra is, amely a múlt vasárnap itt Budapesten, az ország fővárosában, az ügyvédi kongresszuson kipattant és amelyet szó nélkül hagyni szintén nem lehet. Engemet személyileg ez a törvényjavaslat nem érint, érinti azonban az egész igazságügyi szervezetet és érinti bizonyos mértékben az ügyvédi kart. Az ügyvédi kart annyiban érdekli, — ezt is csak érintem — hogy az ügyvédek sérelmezik azt, hogy bizonyos okiratoknak felvétele a közjegyző hatáskörébe fog utaltatni és sérelmezik azt, hogy a vidéki községi és körjegyzői kar az okirati kényszer „körül egyáltalában nem lesz arra a megfelelő mértékre szoritva, amelyre szakszerű szempontból is szorítani kellene.