Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.
Ülésnapok - 1922-567
404; A nemzetgyűlés 567. ülése 1926. évi június hó 4,-én, péntelcen. hogyha az állam ellen hozott összes valorizációs ítéletek a jövő év december 31-éigf elfüggesztetnek, akkor az állam törvényhozási szabadságot kap, hogy ezt a kérdést meg ne oldja. Ez azonban a dolognak csak az egyik része. A törvényhozás is tévedhet. Tévedhet a külföldi törvényhozás is és tévedhet a magyar törvényhozás is. De nézzük meg jól ezt az egész valorizációs kérdést és hogy igazságos Ítéletet mondhassunk, hallgassunk meg idevonatkozólag másokat is. Nézzük meg — ami abszolúte nem lehet közömbös — a birói gyakorlatot; mert hiszen irott törvények hiányában ezek a kérdések a biróság elé voltak utalva s azt látjuk, hogy a valorizációs gondolat a magyar birói gyakorlatot a mai napon már teljesen átitatta; látjuk, hogy a »gazdasági lehetetlenülés«, az »aránytalanul nagy áldozatok«, a »feltűnő aránytalanságok« jogelvei adták meg az 1917. és 1922. esztendőkben a bíróságoknak azokat a szárnyakat, amelyekkel ezeket a kérdéseket megoldani és könnyebbé tenni igyekeztek. S azt látjuk, hogy e jogelvek kiépítésével a legfőbb biróság, a magyar királyi Curia már 1924-ben felemelkedett arra az elvre az alsóbb bíróságok kezdeményezése folytán, hogy a korona semmi körülmények között sem egyenlő a koronával és kell, hogy a kölcsönös érdekek a pénz belső értékében történt változás folytán teljesen és valóságosan kiegyenlittessenek s hogy a felek mindegyike megkapja azt az értéket, melyet az ügyletkötésnél szem előtt tartottak: ezen jogelvek hangoztatásával a Curia a valorizáció jogelvét teljesen magáévá tette. T. Nemzetgyűlés! De még a birói gyakorlatnál se állhatok meg és azt kell kérdeznem, — hisz ez is vita és szó tárgya lehet — vájjon a valorizáció megoldása törvényhozási, vagy pedig jogszolgáltatási feladat-e, vagy sem? E tekintetben méltóztassanak megengedni, hogy csupán két tekintélyre utaljak, akik ennek a kérdésnek rendkívül súlyát és jelentőségét az egész országban és az ország százezreire és millióira vonatkozólag elismerik. Két kiváló száktekintélyre utalok e tekintetben: az egyik Staud Lajosnak, a m. kir. Curia nyugalmazott tanácselnökének, a kiváló gyakorlati és elméleti tudósnak, a másik pedig nem kisebb tekintélynek, mint Juhász Andornak, a m. kir. Curia elnökének idevonatkozó felfogása. Staud Lajos idevonatkozólag — csak egy részt idézek abból, ami idevonatkozik — a következőket mondja: »Lelkiismeretesség, megértés és az erkölcsi szempontnak az anyagi fölé helyezése mindig és minden körülmények között kell, hogy találjon eszközt és módot, hogy a valorizációban rejlő igazság, ha nem is teljesen és azonnal, de legalább részben, vagy legalább idővel megvalósuljon. Ezt kívánja, sürgeti nemcsak az igazság, hanem a kormányzati rezon is, amelynek tudnia kell, hogy összeomláshoz vezet az, ha a lelkekben megrendül a bizalom az állammal és az igazsággal szemben. Az igazi kultúra: a léleknek belső kultúrája, a belső értéke; ez pedig csak ugy érhető el, ha szent marad az igazságosság, az az erkölcs, amely, mint fentebb jeleztem, a gazdasági dolgokban és erőtényezőkben is él, amelyét büntetlenül megsérteni nem lehet.« Azt hiszem, ezek a szavak különösen érdekelhetik a keresztény közgazdasági és a keresztényszocialista pártot, de talán a szociáldemokrata pártot is, kell azonban, hogy minden embert érdekeljenek, aki előtt az igazság es a méltányosság a szigorú jóg felett áll. Mit mondott ebben a tekintetben dr. Juhász Andor újévi beszédében? Vájjon elégségesnek tartja-e azt, ha ebben a tekintetben a magyar törvényhozás antivalorizációs irányt mutat, ha nem oldjuk meg e flrérdéseket és ha e kérdések megoldását kizárólag a bíróságra bizzuk? Dr. Juhász Andor idevonatkozólag a következőket mondotta (olvassa): »A valorizáció problémája lényegileg törvényhozási probléma és ezért tévesnek tartja azt a felfogást, hogy az átértékelés kérdését a birói gyakorlatra kell bizni. A valorizációnak hangulatkeltésre és politikai izgatásra annyira alkalmas kérdését a maga egészében a leggyorsabban nyugvópontra kell juttatni, erre pedig csak a törvényhozásnak van módja.« Azt hiszem tehát, hogy az a kérdés, hogy a valorizációt meg kell oldani, még pedig törvényhozás utján kell megoldani, a külföldi törvényhozásokból, a magyar birói gyakorlatból és a legkitűnőbb magyar magán jogászok nyilatkozataiból teljesen világosan kiderült és bebizonyítást nyert. (Strausz István: Benn van a lelkekben!) Ahogy méltóztatott mondani, — és ez is érv, talán a legmélyebb érv — e kérdés megoldásának kényszerűsége igenis a lelkekben él, a százezrekben és a milliókban él és azt onnan kiirtani nem lehet. E tekintetben tisztában kell lennünk, hogy meg kell oldani ezt a kérdést és minél előbb oldjuk meg, annál hamarább jut az egyébként is nyugtalan társadalom e tekintetben nyugvópontra. De nem oldjuk meg a kérdést akkor, ha fejünket egyszerűen a homokba dugjuk és a számumot fejünk felett és a homoktenger felett szélnek eresztve látjuk. Ennek a kérdésnek megoldása — lássák be ezt végre az összes pártok és lássa be a nemzetgyűlés és főleg a kormány — kell, hogy a legközelebbi jövőnek legyen feladata, még pedig nem csupán a magánalkalmazottak nyugdíjának valorizációja, amely néhány nap múlva idekerül és amelyet tulaj donképen igazi valorizációs, felértékelő javaslatnak nem is tekintek, annyira sovány és annyira inkább a vállalatoknak és a különböző intézeteknek érdekében történik, hanem igenis meg kell oldani és ide kell hozni mielőbb az általános valorizációs törvényjavaslatot is. Nagyon jól tudom, hogy óriási nehézségek előtt állunk ebben a tekintetben. Kétségtelen, hogy nem lehet ezt a kérdést uno ictu és generaliter megoldani. Az állampapírok valorizációjánál az államháztartás helyzete elsősorban számbakerülő fontos kérdés. A záloglevelek valorizációjánál nem lehet és nem szabad figyelmen kivül hagyni, hogy a rossz koronában való visszafizetés folytán a magyar föld az adósságoktól menekült; minthogy jelenleg azonban, sajnos, fájdalom, a magyar mezőgazdaság és a magyar föld ismét az eladósodás folyamata előtt és alatt áll, ennek folytán kétségtelen, hogy a záloglevelek valorizációja összefügg ezzel a nemzeti problémával. Amivel azt akarom mondani, hogy a valorizációs kérdéseket nem lehet.egy kaptafára húzva megoldani, hanem aszerint kell azoknak a megoldását szorgalmazni, amint azok a nemzet létérdekeivel összefüggnek és aszerint kell egyenként a kérdéseket bekapcsolni. Itt van egy másik, szintén rendkivül fontos kérdés, az életbiztosítási és balesetbiztosítási összegek valorizációja, amely ismét a díjtartalékok felértékelésével s ez pedig az állampapírok és a záloglevelek felértékelésével függ össze. De nem minden remény nélkül lehet itt a versenyt felvenni azokkal szemben,