Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-567

A nemzetgyűlés 567. ülése 1926. évi június hó 4-én, pénteken. 403 mány mulasztásából nem jutnak ezek hozzá még a mai napig sem külföldi követeléseikhez. Hogy mit jelent ez, az egy millió font, ez a körülbelül 350 milliárd az egyébként is elszegényedett magyar társadalomnak, azt hiszem, ezt különösen fejtegetnem nem kell- Nem tudom, mi lehet az oka annak, hogy annak ellenére, hogy három éve meghoztuk a törvényt és a kiegyenlítő hivatal már teljesen elkészült az elszámolással és a magyar hitelezőkkel, mégis a végrehajtási utasitás a mai napig kiadva nincs és a magyar hitelezők a mai napig sem tudtak ezekhez a követeléseikhez hozzájutni. Ez olyan pont, amely kormányzati intézkedést követel, ami bármely pillanatban megtörténhetik, aminek már meg kellett volna három esztendő óta, de különösen 1926 január l-e óta történnie, amikortól kezdve már a kiegyenlítő hivatal végzett a maga számadásaival. Ne méltóztassék az ilyen kérdések sürgetését kicsibevenni vagy pedig lenézni, méltóztassék elhinni, hogy a politikához e kérdések feszegetése és megoldása legalább olyan mértékben hozzátartozik, mint a leglenyűgözőbb szónoklat vagy a legkitűnőbb politikai vezércikk. Mert ez a kormányzatnak legalább is van olyan fontos, mint a törvényhozásnak. Ezzel kapcsolatban méltóztassék megengedni, hogy rátérjek egy másik kérdésre, amely az ország egész egyetemét érdekli, amelyről azonban azt látom, mint hogyha a kormány, a többségi párt és talán a nemzetgyűlés is a maga jelentőségében nem fogná fel kellőleg, nem akarná megoldani, holott ennek megoldása elsőrendű állami és országos feladat. Bocsássanak meg, ha ennél a pontnál egy kissé hosszasabban kell időznöm, de meg vagyok győződve, hogy a nemzetgyűlésnek lesznek olyan tagjai, akik e pontra vonatkozólag nincsenek teljesen tisztában, ami magától is értetődik, mert hiszen hivatásuk nem az,, hogy ezt a kérdést minden vonatkozásaiban ismerjék és tanulmányozzák. Ez a kérdés pedig a valorizáció kérdése. Idevonatkozólag annak bizonyítása végett, hogy milyen eminens fontosságú ennek megoldása és mennyire szükséges ez a társadalmi nyugalom, a gazdasági kiegyenlítődés és egyéb szempontok miatt, legyen szabad csak egy futó pillantást vetnem a külföldi törvényhozásoíkra, bizonyításául annak, hogy külföldön ezt a kérdést milyen fontosnak tekintik és már menynyire oldották meg. Az osztrákok már 1923 szeptember 26-án, körülbelül három évvel ezelőtt meghozták az úgynevezett Familiengläubiger-Gesetz-et s ebben már háirom évvel ezelőtt törvényhozásilag lefektették azolkat az elveklet, amelyek szerint valorizálni lehet, szabad és kell. Al németek 1923 november 25-én, tehát két és fél évvel ezelőtt ezen a kérdésen nagy rést ütöttek, mikor t. i. a birodalmi főtörvényszék, ellentétben a birodalmi nemzetgyűléssel, kimondotta azt, hogy a jelzálogos tartozások valorizációjának helye van. A birodalmi főtörvényszéknek ez az Ítélete volt az, amiely Németországban megadta a lölkést ahhoz, hogy a valorizáció kérdését törvényhozásilag rendezzék- A birodalmi főtörvényszéknek az a kijelentése, hogy a jelzálogos tartozások elvileg valorizálandók, óriási konsternációt keltett egész Németországban, mert ez annyira összefügg minden egyéb kérdéssel, hogy a birodalmi kormány nem hunyhatott szemet aiz előtt és 1924 február 14-én, vagyis két évvel ezelőtt Madta aSteuernothstandverordnungot, a harmadik kényszeradózási rendeletet, amelyben a valorizációt bizonyos tekintetben már behozta, és végül tavaly, 1925 június 16-án két törvényt hozott, az egyik a felértékelési törvény, a másik pedig a megváltási törvény, amelyek a valorizáció minden egyes részeire törvényhozásilag kiterjednek. T. Nemzetgyűlés! A gazdaságilag bukott államok közül már nemcsak Ausztria és Németország rendezték ezt a kérdést törvényhozásilag, hanem rendezte többek között — amiről talán kevesen tudnak — Lengyelország is, amely 1924 május 21-én szintén meghozta a maga valorizációs törvényét. Ezeknek a törvényeknek a tartalmával foglalkozni nem akarok. Mit tett ezzel szemben a magyar törvényhozás? Nagy Emil akkori igazságügyminister 1924 február 3-án három törvénytervezetet tett közzé. Az egyik: az egyes időszakos pénzbeli szolgáltatásokról; a másik a baleset- és kártérítési járulékokról; a harmadik pedig az adásvételi jogügyletekben megállapított vételárak felértékeléséről. De ezek a törvénytervezetek még a törvényjavaslat stádiumába se jutottak. A mostani igazságügyminister és a pénzügyminister urak 1925 november 13-án végre — tehát akkor, amikor már szembeálltunk három más állam törvényhozási valorizációs munkálataival — beterjesztették a 980. számú törvényjavaslatot az általános valorizációról, amely körülbelül kiterjedt mindarra, amit a kormányzat szerint valorizálni lehet. Ez azonban nem került a nemzetgyűlés plénuma elé a bizottsági tárgyalás után s ma is abban a stádiumban van, hogy legfeljebb csak az, ősszel kerül a nemzetgyűlés elé; ellenben beterjesztette a pénzügyminister ur 1926 február 5-én az 1009. számú törvényjavaslatot, a magánalkalmazottak nyugdíjának felértékeléséről, melynek azonban a célja és a rendeltetése nem az, hogy a kérdést megnyugtatólag megoldja, ellenkezőleg feladata az, hogy szemben a magyar bíróságok álláspontjával és állásfoglalásával, mely a nyugdíjak igazságos felértékelését kívánta és mondta ki számos esetben, úgyhogy többé-kevésbé_ ez a szociális gondolkodás az egész birói eljáráson keresztülvonult, — megakadályozva vag-y legalább a vállalatok érdekében korlátok közé bizonyos százalékokra szorítsa a nyugdíj felértékelését, amely végül, hosszas kapacitálás után, 30%-ban állapíttatott meg. A kormány személyemre vonatkozólag nem panaszkodhatik, mert sohasem csináltam titkot abból és ma sem csinálok, hogy kormánytámogató, pártonkívüli képviselő vagyok; de mégis a bírálat jogát fentartom magamnak és á most tárgyalás alatt levő törvényjavaslat 17. §-ában épen az ellenkezőjét találom annak, mint amit a valorizáció akar, nevezetesen azt a célzatot találom, hogy az állam, a törvényhatóság, városok és a különböző közületek ellen benyújtott összes valorizációs perek fölfüggesztessenek, amig az általános valorizációs törvényjavaslat nem jön. Ez a szakasz a bizottságban — gondolom, Wolff Károly t. képviselőtársam indítványára — csak annyiban nyert enyhülést, hogy 1927 december 31-én túl ez nem terjedhet és hogy ez a jogerős birói ítéletekre nem vonatkozik. Ezekből azt látom és azt következtethetem, hogy a kormányzatban nemhogy a valorizáció gondolata nyomulna előtérbe és ennek törvényhozási megoldását már csak a társadalmi béke szempontjából is előmozdítaná a kormányzat, hanem ellenkezőleg, azt kell látnunk az ilyen intézkedésekből, hogy a valorizáció teljes megoldása csak eltolódik. Mert hiszen kétségtelen,.