Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-566

366 A nemzetgyűlés 566. ülése 1926. évi június hó 2-án, szerdán. teljesítette volna kötelességét, mint ahogyan Vázsonyi Vilmos elhunyt képviselőtársunk a maga fajával és hitsorsosaival szemben teljesítette, akkor itt nem simánk és nem jajveszékelnénk a trianoni csonka Magyarországon és akkor nem szinte elérhetetlennek látszó ideál lenne a komoly keresztény Magyarország, hanem egy régen megvalósult örvendetes valóság. Amikor ezt megmondom, t. Nemzetgyűlés, akkor azt hiszem, hogy ugyancsak a kegyeletsértésnek, a halottgyalázásnak minden szinezete és látszata nélkül emelhetek óvást olyan bizonyos túlzások ellen, amelyek ellen valószínűleg az a mi elhalálozott, váratlanul, hirtelen elhunyt képviselőtársunk is szót emelne, ha a halál ebben meg nem akadályozta volna. Mert talán mégsem egészen helyes és nem egészen okos dolog nemzeti gyászt emlegetni, akkor, amikor a nemzeti gyász kérdése nem azon múlik, hogy valamely gyászt akár politikusok, akár újságok nemzetinek neveznek, hanem azon múlik, hogy legalább a nemzet nagy többségének szivében valóban megvan-e a gyásznak az az érzése, (Ugy van! jobbfelöl.) Lehet valaki sokkal inkább a nemzet halottja ugy is, hogy a koporsóját valósággal rejtve kell odalopni a geszti sírboltba; (Ugy van! Ugy van! jobbfelöl.) lehet valaki _ sokkal inkább a nemzet halottja, ha koporsója körül nem zeng is gyászének és ha nem is hirdetnek! újságok nemzeti gyászt; sőt még akkor is, ha a sors valami sajátságos és fájdalmas iróniája következtében a momentán uralmon, lévő politikai pártok és a hírlapok valósággal leplezetlen örömüknek adnak kifejezést egy nagy férfiú orvul való meggyilkolása felett. (Ugy van!, a jobboldalon.) Lehet valaki a nemzet igazi halotti a, ha ugy. mint Bartha Miklós mint egy önmagát emésztő és elevenen égő fáklya ég el a nemzet nagy problémáiért és kénytelen korai sirba hanvatlani azon a magyar földön, amely a maga 14 váirmtpgyére történt lenyomorodása után

% e 14 vármegyén is valósággal egyetleneery kazárföldnek nevezhető és minősíthető. Lehet valaki a nemzetnek tulajdonképen való halottja ugy is, ha — mint az általam imént idéziett Istóczy Győző — az insiég Jóbja, ha azt lehet mondani, hogy szinte a nyomor és az inség szemétdombjáról hanyatlik a sírba, fizetségül azért, hegy önzetlenül, becsülettel harcolt egy ezeréves magyar fajtáért. És lehet a nemzet halottja egy ilyen Lstóczy Győző a maga árva. elhagyatott sírjában annak ellenére, hogy az a bizonyos toleráns és liberális faj az ő keserű és szomorú elmúlása idején nem győzte egészen nyíltan kifejezni örömét azon, hogy egy Istóczy Győzővel kevesebb van Magyarországon. Tisztelt Nemzetgyűlés! A

( zsidókérdésről beszéltem. Istóczy Győző emlékét idéztem. Azt hiszem, hogy aki az őszinteséget minden politikai játéknál többre becsüli, ha nyíltan nem is mondhatja, de szivében érzi, hogy a viláighábo.ru

, a két forradalom szörnyű tanulságai után tulaj doniképen nem volt a magyar törvényhozás számára más alapvetőbb, minden más kérdésbe inkább belefogózódó kérdés, mint a zsidókérdés. Egy nagr világnézeti kérdést kellett volna törvényhozási utón elintézni, ez lett volna, ez volt a vörös rémuralom bukása után az akkor összeült nemzetgyűlés és az azóta uralomra jutott kormányzatoknak tulajdonképeni alapvető feladata, ez lett volna az annyi csalódás u-tám még egyszer fellángolt nemzetnek akár irott, akár íratlan mandátuma. De amennyire visszamenőleg tudom még szalválni annak a törvényhozásnak liberális gondolkozású tagjait, amelyben egy Istóczy Győző hiába kiáltozta bele a maga prófétai riadóit, — mert hiszen a mi liberális apáink nem estek keresztül négy és fél esztendő világháborúján és két, elsősorban zsidók által rendezett és vezetett lázadáson — de az a nemzetgyűlés, amely itt először összeült és azok a kormányok, amelyek azóta uralkodtak és az a kormányzat, amely most uralkodik, a nagy tanulságon átestek s annak a nemzetgyűlésnek épugy, mint ennek, azoknak az elmúlt kormányzatoknak épugy, mint a mostaninak, az lett volna történelmi feladata és kötelessége, hogy az ezeresztendős keresztény magyarságnak politikai, g*azdasági és kulturális hegemóniáját a hatalom és a törvény eszközeivel biztosítsa. Ez nem történt meg. Nem kell részleteznem talán, hová fecsérlődött 1919 lángoló augusztusa óta az a sok keresztény energia, az a sok magyar hit és lelkesedés és azt hiszem, nem kell külön bizonyítanom, — az élet kegyetlen erővel bizonyítja — hogy miközben itt egy politikai rendszer támogatóit állandóan fehér terroristáknak, zsidóüldözőknek, faji és felekezeti értelemben gyülölködőknek tüntettek fel, az az elem, amelyről ötven esztendővel ezelőtt Istóczy Győző beszélt, azt lehet mondani, néma, de annál kegyetlenebb diktatúrát gyakorol az ország felett. Ennek az elemnek csonka Magyarországon soha jobb dolga nem volt és ugyanakkor a dolgozó, nemzetfentartó, becsületes keresztény magyarságról azt lehet elmondani, hogy a végpusztulás előtt áll. Hiszen mi lett volna első feladata minden olyan kormányzati rendszernek, amely^ a keresztény nemzeti gondolatot vette szájára és hirdette odakint a választóközönségnekl Nem én mondom, a szélsőség felelőtlen, hanem Nagy Emil dr., Magyarország volt igazságügyministere mondotta annak idején e falak között, a nemzetgyűlésben, a kormánypárt padsoraiból, hogy a magyar nemzetnek, a magyar fajnak egyik elsőrendű szükséglete, amelyet minél előbb ki kell elégíteni: a magyar büntetőtörvénykönyv sürgős reformja, annak a Csemegi-kódexnek sürgős reformja, amelynek kiválóságát természetes, hogy hirdetik az érdekelt oldalról, mert hiszen azt vérségi kötelékek fűzik annak a kódexnek megalkotójához, de amely kódexről épen Nagy Emil volt igazságügyminister, t. képviselőtársunk fejtette ki annak idején, hogy az valósággal egyoldalúan megterheli a keresztény magyar elemeket, azoknak igen csekély vagy legalább is csekély jelentőségű bűneit — azt lehet mondani — horribilis büntetésekkel sújtja ugyanakkor, amikor az u. n. modern gazdasági bűnöknek szabad és tág utat nyit. A jogrendet sűrűen emlegetik e falak között. Hát mi az a jogrendi Egy nemzet létfeltételeinek) biztositása. Ha pedig egy jogrend elavult és a kodifikált jogrend az uj helyzetekben nem alkalmas többé egy nemzet, egy faj létfeltételeit biztosítani, akkor azt az elavult jogrendet el kell vetni és a nemzet uj életfeltételeit uj törvényekkel, uj paragrafusokkal kell biztosítani, mert ismétlem: nem a nemzet van a jogrendért, hanem a jogrend van a nemzetért. Én. tehát a következő határozati javaslatot terjesztem elő (olvassa): »Utasítja a nemzetgyűlés a kormányt, hogy sürgősen terjessze be a büntetőtörvénykönyv olyan reformját, amely a jelenleg érvényben lévő büntetőtörvénykönyv megalkotása után bekövetke

(

zett világháború, két lázadás és az utánuk követke-