Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-566

A nemzetgyűlés 566. ülése 1926. évi június hó 2-án, szerdán. 365 és társadalmi kérdés van. Először merte a maga hatalmas szavával és a maga prófétai divinációjával szóvá tenni azt, hogy itt tulajdonképen a nemzet számára egy nagy és döntő kérdés van, amelynek megoldásától íügg majd egy évtizeden belül a magyar sors kérdése ós ez a zsidó-kérdés. Ötvenegyedik esztendeje annak, hogy — 1875 április 8-án — felállott ez a magyar törvényhozó és kifejtette azt, hogy a legnagyobb önmisztifikáció a zsidóság liberalizmusában komolyan hinni. Ha méltóztatnak megengedni, két mondatot kívánok ebből a beszédből szórói-szóra idézni. Azt hiszem, nem árt 1926 júniusában sem ezekre a szavakra visszagondolni. Azt mondotta ez a magyar törvényhozó (olvassa): »Azon kasztszerü elem, mely mindazon térről, ahová befészkelhette magát, tömör fellépésével minden idegen elemet kiszorit, kipusztít; — amely szögletes szokásaival önmaga és a többi elemek közt áthághatatlan kinai falat emel, mely szokások egyszersmind többnyire a más elemek iránt érzett mély megvetést is kifejezik — amely elem a más elemekkel való érintkezést csupán üzleti cél szempontjából tartja fönn; — amely minden egyes tagjának nem-zsidókkal fönforgó igaz vagy igazságtalan ügyeit közös és mintegy családi ügyeknek tekinti és felekezeti ügyekként erőlködik feltüntetni, — amely maga részére a tolerancia legszélsőbb igényeit követelve, önmaga a képzelhető legintoleránsabb elem; — s amely a liberalizmust cégül használja fel kasztjának egy gazdászati oligarchiává való tételére — mert hogy a zsidóság a gazdászati világuralomra törekszik s már az útnak jó derekán van: azt nem egy államférfi beismerte — azon elem nem a liberalizmus, hanem a társadalmi és közgazdászati tirannia elvét képviseli.« Amikor ebben a tónusban tartott ezt a prófétai beszédét mondotta, amelynek megállapításairól mindnyájan elmondhatjuk, vájjon pontosak-e vagy sem, akkor a mi boldogtalan apáink liberalizmusa — amely természetesen a maga tisztaságában és naivitásban egészen más volt, mint liberalizmus, amelyet ez a magyar vendégszeretettel visszaélő elem hangoztatott — ugyanezeket a jelszavakat hangozés ugyanúgy szélsőségnek minősítette Istóczy Győző felfogását. És ekkor^ Istóczy Győző 1875 április 21-én — kifejezést adva annak, hogy más választ nem is várt — azzal fejezte be felszólalását, hogy (olvassa): »Eljövend az idő és pedig hamarább, mint sokan gondolják, amidőn elveim nem fognak a puszta ábrándok sorába utaltatni s adja a Gondviselés, hogy ez ne történjék akkor, amidőn a kényszerű viszonyok a »késői« jelszót fogják a felriadt nem-zsidók elemek elé kiáltani. Ellenkező esetben pedig legyek én e tekintetben Magy aro r szag C assandr áj a. « Egyik későbbi beszédében ismét az utókorra hivatkozik, mint amely majd az ő felszólalásait és egész állásfoglalását igazolni fogja. Azt mondja ennek a beszédének végén (olvassa): »Hogy ha igy állnak a dolgok Magyarországon, akkor nem kell több, mint 50 vag3^ 100 esztendő ahhoz, hogy Magyarország politikai, gazdasági és ezen át kulturális hegemóniáját is ez a fentartás nélkül beengedett idegen elem vegye át.« A magyar történelem katasztrófája az, hogy e szavak elhangzása után nem hoigy 100, hanem még 50 esztendő sem telt el és Magyarország trianoni Magyarországgá zülött le. Akkor, amikor a magyar törvényhozás az 1896-ois millennáris kiállítás kérdésével foglalkozott, a magyar faji és társadalmi kérdéseknek ez a prófétája ugyancsak felszólalt. Felszólalása során azt mondotta szórói-szóra (olvassa): »A magyar nemzet az első millennium végén nem hajlandó végrendeletét megcsinálni és ezen végrendeletben általános örököseiül tenni az Oroszországból, Galíciából beözönlő és az országot mindinkább elárasztó idegen, káros elemeket, amelyek miként Jeruzsálemi II. András király korában a tatárjárás előtt és a mohácsi vész előtt a Fortunátus Imrék korában, eddig még mindig egy nagy nemzeti katasztrófa előfutárjai jutották felszínre és kerekedtek felül az országban.« Harminc esztendeje, t. Nemzetgyűlés, annak a magyar millenáris esztendőnek. Nem kellett hozzá egészen 30 esztendő, hogy a millennáris Magyarországból trianoni Magyarország váljék épen azon idegen elemek politikai és gazdasági működése következtében, amely elemekre Istóczy Győző a maga prófétai szavaival hiába hivta fel a nemzet figyelmét akkor, amikor még meg lehetet volna előzni a magyar nemzet legpéldátlanabb történelmi katasztrófáját (Várnai Dániel: Persze, a kajaszószentpéteri rabbi üzente meg a háborút!) Amikor én erről a kérdésről beszélek és amikor ilyen közbeszólásokat hallok, arra kell utalnom, hogy nekem is az a felfogásom a törvényhozói működésről, mint amely felfogást arról az_ oldalról ma Sándor Pál képviselőtársam kifejezett, mondván azt, hogy mi nem önmagunkat képviseljük— legalább is nem arra lennénk hivatva, teszem hozzá én, — hanem ideákat kell, hogy képviseljünk; tehát akár tetszik annak a t. túloldalnak, akár nem, én mindhalálig képviselek egy ideát (Várnai Dániel: Az idea haláláig!), amely idea termesztésen nem. lehet azonos azon ideákkal, amelyekért odaát harcolnak. (TJgy van! jobb félőt) Amikor én e tragikus magyar halottnak emlékét idéztem, akor nemcsak azt akartam;, hogy esetleg önkéntelen párhuzamokat legyen kénytelen vonni a t. Nemzetgyűlés Istóczy Győző élete, sorsa, halála és egy olyan másik politikusnak élete, halála és sorsa között, aki ugyancsak 25 esztendeig volt a magyar törvényhozásnak tagja, 25 esztendőt töltött a magyar közpályán (Pikler Emil: És ugyancsak szegényen, halt meg!), de kétségtelenül ez az egyik szándékom is megvolt. (Haller István: Istóczy is szegényen halt meg!) T. Nemzetgyűlés! Nem mulhatik el az én felszólalásom anélkül, hogy erről a helyről tiszteletemet ne fejezzem ki Vázsonvi Vilmos elhunyt képviselőtársunk emléke iránt abban a tekintetben, hogy bármilyen áthidalhatatlan tá^ volság választotta el csekélységemet az ő világnézetétől és politikai céljaitól, bármennyire megvolt magamnak a kritikai nézetem az ő működéséről, egyet mindig tiszteltem és tisztelek benne haló porában is, azt, hogy mindhalálig küzdött a saját fajáért (Pikler Emil: Nem ig'az!), a saját faj- és hitsorsosaiért. (TJgy van! jobb felől. •— Pikler Emil: Egyetemes magyar érdekekért küzdött!) Ennél a tiszteletnél egy érzés^ nagyobb bennem: a megvetés azon keresztény magyarok iránt, akik nem a maguk keresztény magyar testvéreikért harcolnak s akik az egyetemes keresztény gondolatot félretéyte: keresztény magyar testéreik rovására képesek összeszövetkezni azzal az idegen elemmel, amely a keresztény és nemzeti gondolatnak halálos ellensége. (TJgy van! jobb felől.) Ha minden keresztény magyar ember a maga fajtájával és a maga hitsorsosaival szemben századrészt ügy