Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-564

A nemzetgyűlés 564. ülése 1926. évi május hó 31-én, hétfőn. 281 a tisztviselők legtöbbje a békebeli járandóság 65 és 70%-át kapja, kivéve a birákat, akiknél ai 100% van meg az ő állitása szerint; ő valószínűleg jobban ismeri az adatokat, mint én, ennélfogva ezt a megállapítását szó nélkül elfogadom. Engem itt, e kérdés elbírálásánál nem az érdekel, hogy az egyes tisztviselők milyen díjazásban részesülnek, mert én az egész költségvetéshez viszonyítva birálom el a kérdést. Elvileg az álláspontunkat ismételten preciziroztuk és azt mondtuk, hogy csak jól fizetett, hozzáértő, dolgaikat ügyszeretettel végző tisztviselők lehetnek azok, akik a közönség érdekeit jól kiszolgálják. (Ugy van! a szélsőbololdalon.) Ez régi álláspontunk, amelyet ma is változatlanul vallunk. Ez nem jelenti azt, hogy olyan lehetetlen hivatalokat kell ' fentartani, mint amilyeneket itt a költségvetésben látunk. (Propper Sándor: Sok a sóhivatal!) Méltóztassék nekem feleletet adni vagy megmagyarázni: kinek van szüksége arra, hogy például a pénzügyőrségnél egy vámőraltábornagy legyen vagy mi szükség van arra, hogy a pénzügyőrségnél hat tábornok, 23 ezredes, 37 alezredes, 41 őrnagy, 149 százados és 252 főhadnagy legyen? (Graeffí Jenő: Kenyér kell nekik!) A vámőrségnek tehát, — amelynek összes létszáma 3129 — 509 tisztje van, vagyis minden hatodik vámőrlegényre esik egy tiszt, minden 46-1 kemberre esik egy, ezredestől kezdve felfelé számított, rangosztályban lévő generális vagy altábornagy. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Hallatlan! — Propper Sándor: Fináncgenerálisok!) Szeretném tudni, hogy az ország érdeke, vagy a pénzügység érdeke kivánja-e, hogy ez igy legyen? Méltóztassék megnézni: békeidőben, amikor az egész nagy monarchia vámügyeit intézték, nem hiszem, hogy ott egy vámőraltábornagy lett volna. Ma már szinte nevetnek a dolgon, mert vannak egyes helyek, ahol hat legény van és a hat legény mellett hat tiszt is van, a hat tiszt közül az egyik legalább egy ezredes. Csonka Magyarországnak ezen a szűk területén — sajnos, hogy szűk területén — szabad-e ilyennek megmaradnia? De ne méltóztassanak elfelejteni, hogy az nem elégséges csupán, hogy ennyi tiszt van a vámőrségnél, hanem ezek az urak egyúttal hivatali helyiségeket foglalnak el, amelyekhez télen fűtés és világitás kell; mindegyiknek megfelelő irodaszemélyzet kell, mert hiszen egy altábornagynak megfelelő garnitúra szükséges, hogy dolgozhassák, mert köztudomású, hogy tulaj don képen nem ők dolgoznak, hanem mindig dolgoztatnak. Tehát nemhogy megkönnyitenék az ügyek elintézését, megnehezítik azt, mert hiszen a munkák nagy részét elvégzik a főihadnagyok és századosok és a magasabbrangu tisztek legfeljebb csak referáltainak maguknak vagy akadékoskodnak az ügyek sima leibonyolitásában. A dologi és személyi kiadásoknál milliókat lehetne megtakaritani csak ennél a reszszortnál és lényegesen csökkenteni lehetne a vámbevételeket, ha nem kellene ilyen nagyszámú alkalmazottat eltartani. Ha végignézzük az összes ministeriumokat, egy-kettő kivételével mindenütt találunk ilyen aránytalanságokat. Ez kifejezésre jut a hivatalos kimutatásban is. Magyarországnak ma annyi tisztviselője van, mint békeidőben NagyMagyarországnak volt, sőt valamennyivel több is. Ez a lehetetlen helyzet tükröződik a költségvetésben is és emiatt szenvedi az egész gazdasági elet, die szenved maga a tlsztviselőNAPLÓ. XLIV. osztály is. Jól tudom, hog*y a helyzetet siílyosabbá tette az a tény, hogy a megszállott területekről igen sok tisztviselő jött át csonka Magyarország területére, az állam, pedig akarvanemakarva kénytelen volt ezeket a tisztviselőket szolgálatába állítani. (Propper Sándor: Ide csődítették őket!) Nem akarok foglalkozni azzal, mi idézte elő ezt a népvándorlást. Elismerem, hegy voltak olyan tisztviselők, akik kényszerűségből jöttek ide, de merem állítani nyugodt lélekkel, hogy igen sokan voltak olyanok, akik ezt a kedvező alkalmat kihasználva Budapestre helyeztették át magukat. Ez sok tisztviselőnek szive vágya volt, hiszen méltóztatnak tudni, hogy a vidéki tisztviselő életcélul tűzte ki, hogy a köiZipontba vagy a ministeriuníba legyen beosztva és igy ezt a rumlit sokan felhasználták arra, hegy az áthelyezést gyorsan végrehajtsák és igy befejezett tények elé állították az államot. Hogy objektiv legyek, ennek a kérdésnek elbírálásánál, megállapítom, hogy az állam békeidőben nem a legkiválóbb tisztviselőket helyezte el vidéken, hanem azokat, akik bizonyos szempontból vidékre valók voltak. Most ezek a tisztviselők, akik minőség tekintetében sem voltak teljesen megfelelők, elözönlötték az összes hivatalokat, az állam pedig kénytelen volt ezeket a tisztviselőket megtartani. Nyugodt lélekkel merem állitani, hogy abban, hogy a tisztviselői kar nívója leromlott, nagy része van a menekült tisztviselőknek. Megindult az a rettenetes tülekedés az egyes hivatalokban. Előre látta ' mindenki, hogy minden tisztviselő nem maradhat meg hivatalában, egy_ részüknek el kell menniök, esak ennek módját és formáját nem ismerték. Mindenki a másik rovására igyekezett dolgozni, igyekezett magának, hogy ugy mondjam, érdemeket szerezni, hogy hivatalban maradhasson, hogy nem ő, hanem egy másik tisztviselő

1 legyen az, aki kénytelen elmenni. A régi békebeli Budapesten szolgálatot teljesítő tisztviselők közül nem egy panaszkodott nekem azokra a tisztviselőkre, akik vidékről jöttek fel, akik őket, régi, szolgálatukat becsületesen ellátó 'tisztviselőket ferde helyzetbe hozták hivatali főnökeik előtt, ugy, hogy megtörtént, hogy ők kerültek B-listára, s a vidékiek megmaradtak az A-listán. Ez nem olyan kérdés, amely felett simán napirendre lehetne térni. A gazdasági életben megszoktam, hogy akárhányszor tárgyaltam egy munkaadóval a munkások béréről, az illető munkaadó minden egyes alkalommal ezt mondotta: jó, adunk ennyi javítást vagy fizetünk ennyi bért, de mit kapunk ennek ellenében? A munkásságnak mindenütt garantálnia kellett bizonyos teljesítményt, vagy hogy ha akkordban, vagy átalányban vállalta a munkat

% annak ellenértékét a munkaadó megkapta, tehát kalkulálni tudott. Jól tudom, hogy mindezt állami hivataloknál nehéz megcsinálni, de mégis fel kell vetnem azt a kérdést: annak ellenében, hogy az állam a tisztviselők fizetését megjavította, mit kapott a tisztviselőktől és mi az, amit az állaim a tisztviselőktől igyekezet, szorgalom és munkateljesitmény tekintetében várt? Azt hiszem, hogy ebben a tekintetben nálamnál sokkal hivatottabbak a válaszra azok a ministerek, akik a hivatalokat vezetik és akik állithatják, hogy az állapotok nem sokban javultak meg, talán semmivel sem, hiszen az ügyek elintézése ép oly nehézkes, ép olyan körülméryes, mint azelőtt volt, (Propper Sándor: Sőt!) mielőtt a státus rendezést nyert, sőt egyik-másik helyen még súlyosabbá vált a heizet. 42