Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.

Ülésnapok - 1922-563

A nemzetgyűlés 56è. ütése 1926. melyet protekciós pénzintézetek szanálására fordítanak. Tudom, hogy a hiteléletnek megvannak a maga súlyos problémái, de nem látom be, hogy a beruházási összegek arra volnának fordítandók, hogy egyes protekciós pénzintézetek azért, hogy megtartsanak vagy elhelyezzenek elnökigazgatókat vagy igazgatókat, a beruházásoknak amúgy is szűkre szabott keretéből részesüljenek. Az előbb utaltam arra, hogy az állam hirdeti a koncentrációt és csodálatos módon ilyen eseteknél nem jut eszébe a koncentráció, pedig azt hiszem, a többtermelés érdekében nagyon üdvös lenne, ha az ilyen szanálásra szoruló vállalatot, ugy, amint az Németországban is történik, az esetben, ha a kormány nem akarja sorsára hagyni, fuzionáltatna egy másik vállalattal. Ennek keresztülvitelét mindig a személyi kérdés öli meg, mert sok az igazgató, sok az elnökigazgató. Csakhogy ezeken a személyi szempontokon a kormánynak túl kell tennie magát és nem szabad magát eszközül odaadni. Azt hiszem, hogy a tisztviselők sorsával ugyanakkor nem törődnek annyit, mint a betöltendő igazgatósági ós elnökigazgatói állásokkal. (Ugy van! a szélsőbaloldalon-) T. Nemzetgyűlés! Akarva, nem akarva, mégis vissza kell térnem és meg kell mondanom, hogy én ezeket a beruházási összegeket nem tartom olyan óriásiaknak. Tényleg, kétbillió százmillió aranykorona, igen tekintélyes számnak látszik, de csak addig, ameddig önmagunkban nézzük ezeket a számokat. Ha elgondoljuk, hogy a régi Magyarország mit invesztált, milyen inveszticiós kölcsönöket vett fel, akkor ezek az összegek mindjárt nem látszanak olyan rettenetes összegeknek. Hiszen ha visszagondolok az elmúlt évekre és nézem azokat az adatokat, amelyek azt mutatják, hogy a magyar állam a maga hitelműveleteit milyen méretekben bonyolította le, akkor igen furcsa számokat kapok a mi mostani beruházásunkhoz képest, 1909-ben 272 millió, 1910-ben 488 millió, 1911-ben 112 millió, 1912-ben 120 millió, 1913-ban már 678 millió aranykorona volt az az összeg, melyet a magyar állam hitelművelet utján szerzett meg és felhasznált invesztíciókra, legtöbbször csak tatarozási célokra. Ne méltóztassék azt hinni, hogy a városok, vármegyék és községek hitelműveletei, melyek most tervbe vannak véve, szintén novum az államháztartás és a magyar gazdaság életében. Ezeket a számadatokat nem tudom ellenőrizni, de nagyon jól emlékszem arra, mikor egy alföldi vidéki, 30.000 lakosú városban, Zentán töltöttem az életemet és figyelemmel kisérhettem egy ilyen városnak invesztícióját, beruházásait, hogy mik voltak azok, amiket ott rohamosan invesztált a város. Tiz év alatt épített közúti vasutat, főgimnáziumot, r kétmilliós városházát, templomot, rakpartot és 400.000 aranykoronával munkásházat. Ez volt csak egy kis alföldi város beruházási programmja 10—12 évre elosztva. Ne higyjük azt, hogy ha az a vármegyei vagy községi kölcsön, amelyet itt kilátásba helyeznek, — inkább talán vármegyei és városi, mert hiszen a községi teljesen problematikus — még sikerül is, az pótolja majd az állami beruházások elmaradását. (Ugy van! balfelöl.) A magyar gazdasági élet azt eddig is felszívta, kivéve az utóbbi évtizedet, amikor természetszerűleg ezek a beruházások elmaradtak. Én azt hiszem, hogy nekünk viszsza kell térnünk az eredeti koncepcióhoz, a 650 millió aranykoronához és az öt évi szanálási időszakhoz, természetesen változott formák között. Nekünk el kell határoznunk magunkat évi május hó 29-en, szombaton. §65 arra, hogy egy hatalmas beruházó programmot viszünk keresztül és a magyar gazdasági életet ezen az utón próbáljuk fölsegíteni, mert tehetetlenül, ölhetett kézzel tovább nem nézhetjük a dolgot. Én már a szanálási törvények tárgyalása alkalmával felvetettem a kérdést az előadó úrhoz, Kállay Tibor képviselőtársamhoz, hogy mi történik akkor, ha a két és félévi időszak után az államháztartás egyensúlyához vagy a közgazdasági élet újjáéledéséhez fűzött remények nem fognak beteljesedni s akkor a t. képviselőtársam közbeszólt, hogy: belső kölcsön és államvasút! kölcsön. Megjelölte a remediumot. Szerintem a belső kölcsön a mi viszonyaink között igazán problematikus, de a külső kölcsönnek _ nem szabad problematikusnak lennie és ő jelezte nekem, hogy az államvasuti kölcsön az, amelyre gondolnak ebben a tekintetben. Nekünk erre az útra kell lépnünk és minthogy nagyon bölcsen, a kormány intézkedései utján a szanálási programm végrehajtása során a lekötöttségből kiemeltetett az államvasutak, mint a hitel alapja, fel kell vennünk az államvasuti kölcsönt és meg kell kezdenünk egy komoly beruházást. (Barthos Andor: Ez helyes!) A magyar közgazdaság ma hallatlan küzdelmet folytat a mindennapi életért. Itt nem lehet várni a tartalékok bedobásával; ha vannak tartalékok, — mint ahogy itt rámutattam, hogy vannak — akkor ezeket ebbe a küzdelembe be kell dobni, mielőtt a csatát véglegesen elveszitenők. A sötétség dacára is, amelyet a jelenlegi helyzet képe nyújt, az én hitem nem inog meg a magyar közgazdaság jövőjében. Én hallatlan produktivitási lehetőségeket, nagy exportlehetőségeket látok a magyar gazdaságban és különösen a magyar mezőgazdaságban. Nem gondolok itt csak gabonára, lisztre és az állatkivitelre, hanem gondolok a magyar mezőgazdasági mellékterményekre: zsirra, gyapjúra, mézre, baromfira és tojásra. Ki kell mondanunk, hogy ezen a téren még óriási, majdnem azt mondhatnám, korlátlan lehetőségek állnak előttünk. A magyar mezőgazdasági többtermelés terén — valljuk be — az elmúlt évek alatt a jelszavak hangoztatásán kivül tulajdonképen semmi sem történt. Már pedig, amint a hitel alól nem lehet elvonni a mezőgazdaságot, a többtermelés tekintetében is elsősorban — ha kell, áldozatokkal is — erre a térre kell átmennünk, annál is inkább, mert meg vagyok győződve, hogy ez nemcsak a magyar agárius társadalom érdeke, hanem ez fogja megteremteni a kereskedelemnek és az iparnak életfeltételeit is. (Halász Móric: Végre egyszer!) Ehhez nem kell más, mint tőke és megszervezett kereskedelmi piacok. Mind a kettőnek előfeltételei vannak és ezeket az előfeltételeket abban foglalhatnám össze: becsületes belpolitika és kedvező külpolitika. E nélkül nem tudjuk sem a tőkét, sem a>, piacok megszervezésének kérdését megoldani. Sokszor halljuk, hogy a magyar politikának az a hibája, hogy gazdasági problémák helyett mindig politikai kérdésekkel foglalkozik, de méltóztatnak látni hogy ha egyszer szembe kerülünk a gazdasági élőt problémáival, azoknak mélyére hatolunk és a megoldáshoz kerülünk, abban a pillanatban ott mered elénk a belső politikánk és a külpolitikának minden problémája. Azt hiszem, ezt az igazságot érezte át a t. ministerelnök ur is, amidőn két és fél évvel ezelőtt az államháztartás egyensúlyának és a közgazdasági élet újjáéledésének reményei mellett, mint