Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.
Ülésnapok - 1922-559
m À nemzetgyïâês 559. ütése 1926. évi május hó 25-én, kedden. Mindenkinek, akinek cseppnyi józan esze van, be kell, hogy világitson az agyába, hogy a szőlőgazdaság ma halálra ítélt üzem, amely nemhogy nyereséggel nem termel, hanem egyáltalán nem képes magát fentartani. A szőlőgazdaság tehát koldus, amely fázik és éhezikMit kell hát vele csinálni? Kabátot adni rá és egy darab kenyeret szelni a részére, hogy fentarthassa magát. A kenyérszelés pedig józan ésszel csak egy lehet: az adóját engedem el. Ez a legelső. Nem azért és nem ugy, hogy azután idők múlva ujabb szőlőket ültessenek azért, mert adót nem fizetvén ez jövedelmező gazdasági ággá válik, hanem azért, hogy megmentsük azt, ami ma még menthető és hogy be ne következzék az az eset, hogy épen az országnak legkitűnőbb bortermő vidékei, par excellence szőlőtermő vidékek, ahol tuvalevően a legdrágább a termelés és amely a kevesebb termés mellett a legkitűnőbb termést adja és amely a legtöbb munkáskezet is foglalkoztatja, mert a nehéz köves talajban sokkal több ember kell a szőlőnek megművelésére, nehogy elpusztuljon. Ezeket meg kell menteni és a megmentés módja roppant egyszerű: tessék ideiglenesen addig, amíg a válság tart, elengedni a szőlőgazdaság után minden néven nevezendő földadót, tessék megszüntetni a borfogyasztási adót, szóval tessék megadni mindazt a segitséget, ami ezeket a művelési ágakat az egy-két éven át tartó krizisen átsegítheti. Nem hallgathatom el még a kishaszonbérletek ügyét sem. Szóvá kell ezt tennem itt a nemzetgyűlés előtt, hiszen hozzám fordultak szegény emberek és kishaszcnbérlők azzal, hogy ők, ha ilyen marad a helyzet és a kormány valamiképen segitően közbe nem lép, ezrével ós ezrével a tönkremenés biztos martalékául lesznek odadobva. A helyzet ugyanis ezekre a kishaszonbérlőkre nézve az, — különösen az Alföldről van szó, amely ugyan nem az én szűkebb hazáin, mert én dunántúli vagyok, de azért ép ugy átérzem az ott élők embertársaim baját is, mintha saját népemről van szó — hogy különösen a nagyobb városok, gócpontok körül, ahol városi földek kiadók, sok lévén az eszkimó és kevés a fóka, a földek bérbevételénél egymásra licitálnak, szinte a lehetetlenségig. Különösen ez volt a helyzet akkor, amikor a mezőgazdasági konjunktúra két ÓA 7 vel ezelőtt még megvolt és amikor még súlyosbbitotta a helyzetet ezekre az emberekre nézve az, hogy a legtöbb már benne lakott abban a kis bérletében, a kis tanyai házban és nem akarta kitenni magát annak, hogy kilicitálják onnan, mert akkor ki kell költözködni a tanyáról és lakás nélkül egyszerűen hajléktalanná is válik. Az emberek egyfelől a kényszerhelyzettől szorítva, másfelől pedig különösen a konjunktúra reményével a szemük előtt mentek bele buzaalapon kötve olyan magasf oku bérletekbe, amelyek a mai gazdasági viszonyok között feltétlenül tönkrejuttatja őket. Én teljesen átérzem, t. minister ur, hogy itt egy magánjogi helyzet megbolygatásáról van szó, mert hiszen mondhatjuk azt: volenti non fit injuria, senkisem kényszeritette őket, hogy ezeket a bérleteket megkössék. így saját maguk szerezték maguknak a bajt, de, amidőn magyar testvérek megmentéséről van szó, mélyen t. minister ur, akkor nem mondhatjuk, hogy: mert bolond voltál, mert ostobaságot követtél el, tehát pusztulj; hanem itt valami uton-módon, akár érinti ez a magántulajdon szentségét, akár nem... (Mozgás a szélsőbaloldalon,) Bocsánatot kérek, én a tulajdonjogot soha életemben nem magyaráztam ugy, hogy a tulajdonjoggal más emberek exisztenciájának kárára vissza lehessen élni, hanem azt tartom, hogy a tulajdonjoggal élni kell, de visszaélni nem szabad. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Azt mondjuk mi is!) Valami utat-módot, akár a békés kiegyeztetést, akár valamilyen más formáját a kérdés megoldásának feltétlenül meg kell találni, mert nem lehet a kis exisztenciák ezreit meg ezreit annak kitenni, hogy önhibájukon kivül, tisztán a konjunktúra megváltoztatása folytán, töiikremenjenek, családostul földönfutókká legyenek. Mondom, mégegyszer ismétlem: érzem magam is a kérdésnek roppant nehézségét, de ez nem lehet ok arra, hogy ezzel a kérdéssel a mélyen t. minister ur ne foglalkozzék, legalább is meg ne hallgassa ezeket az embereket ós ne iparkodjék valami olyan plattformot találni, amely a tulajdonjog teljes tiszteletben tartása mellett ezeknek a baján, ezeknek kétségbeesett helyzetén segítene. Azután a kis haszonbéreknél kell megemlítenem azt is, hogy nem lehet az, mélyen tisztelt minister ur, hogy a buzaértéket, — amely buzaértéknek megállapítása tudvalevőleg fennálló törvényes rendelkezések értelmében a pénzügy ministernek a földmivelésügyi minister úrral egyetértőleg fentartott joga — vagyis azokat a buzahaszonbér-értékeket, amelyeket fizetni kell egyfelől a kis földhözjutottaknak, másfelől azoknak, akik még vagyonváltsággal stb., szóval ilyen állami tartozásokkal tartoznak, teljesen egyoldalulag és a viszonyoknak abszoute meg nem felelően a budapesti tőzsde árai szerint állapítsák meg hónapról-hónapra és bekövetkezhessek olyan helyzet, hogy a gazdának az állammal szemben fennálló tartozását 450.000 koronás búza árral kelljen megfizetni, akkor, amikor ő legfeljebb 300.000 koronás áron képes otthon a saját búzáját értékesíteni. (Ugy van! half elől.) Itt a minister urnák energikusabban kell a befolyását érvényesitenie ; a pénzügyminister nem kizárólagos tényező, a törvény a két ministerre együtt bízza ennek eldöntését és ha a pénzügyminister közegeiben nincs meg a belátás, hanem tisztán bürokratikus és fináncszemmel nézik ezt a kérdést, a földmivelésügyi minister úrra hárul az a feladat, hogy ezen a téren a mezőgazdasági érdekeket megvédelmezze. Azután még egy kérdésre kivánnáím a mélyen t. minister ur figyelmét felhivni és ez a mezőgazdasági üzemi intézet, amely egy olyan csodálatos hermafrodita alkotás. Ezt annak idején, ha nem csalódom, boldogult Rubinek Gyula, mint földmivelésügyi minister, állította lel, aki csinált egy olyan: »ha akarom asszony, ha akarom férfi ... ha akarom ez, ha akarom az« intézményt (Derültség.), amelynek a költségeit egy magántársaság viseli, ha nem csalódom: legnagyobb részben az Omge, a tisztviselőit azonban a földmivelésügyi minister delegálja, nevezi ki. A földmivelésügyi minister tehát kinevez valakit, akit más fizet, vagyis más fizet, de a földmivelésügyi minister nevez ki. Most aztán, amikor a szanálás folytán az üzemi intézetnél is bizonyos redukciók állottak be, akkor — és ez a legcsodálatosabb, — a redukciót megint csak a földművelésügyi kormányzat vitte végbe és ezt az intézményt, amelyet én magam részéről feltótlenül szükségesnek és hasznosnak tartok, ugy megbénította, hogy jóformán semmit sem tud a maga feladataiból elvégezni s valahányszor arról van szó, hogy ezt az intézményt fejleszteni, vagy a maga céljainak megfelelően átalakítani kellene, akkor a földmivelésügyi minister mindig
