Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIV. kötet • 1926. május 20. - 1926. június 04.
Ülésnapok - 1922-556
6 Iá nemzetgyűlés 556. ülése 1926. riumban tanult meg. A betegeknek pedig, akik kikerülneík a szanatóriumból', ícsaknem 60%-a még évek multán is használja a köpetüveget, amelynek használatával embertársait megóvja a fertőzéstől. Elnök: A képviselő ur beszédideje lejárt, kérem, szíveskedjék beszédét befejezni. (Pikler Emil: Szívesen hallgatjuk tovább! Végre egy okos beszéd!) Lukács György: Kérem még beszédemnek 5 perccel való meghosszabbítását. (Helyeslés.) Elnök: A házszabályok értelmében csak egyszer van módom a kérdést feltenni, mert a beszédidőt meghosszabbítani csak egyszer lehet határo-zatilag. Ezt a képviselő ur megkapta és ágy a házszabályok értelmében nincs módom a kérdést feltenni. Lukács György: Befejezem röviden! A szanatóriumok gyógyító eredményeit szeretném még röviden megemlíteni. Alföldi szanatóriumainkban, a József- és Auguszta-szanatóriumokban a betegek 18—20% -a teljesen meggyógyul, a betegeknek 80—85% -a újból munkaképessé válik és a betegeknek 25—30%-a teljesen megszűnik köpetet üríteni. Ennél nagyobb eredményt felmutatni gyógyitóintézet seholsem képes, tehát egyészen hiu és üres beszéd az, hogy a szanatóriumokban ne gyógyítanák kellőkép a betegeket. Szaporítanunk kell tehát a szanatóriumokat. Éppen ezért nagyon melegen üdvözlöm a kormánynak azt a tervét, hogy Lillafüreden — főleg a középosztály számára, — uj szanatóriumot kivan létesíteni. Nagyon kívánatos továbbá természetesen a kórházaknak tüdőbetegosztályokkal való kiépítéssé és igen fontos a tüdőbeteggondozó intézetek szaporítása is. Azt még a mi csonka Magyarországunkban is el tudjuk érni, hogy minden 50.000 betegre legyen végre legalább egy tüdőbeteggondozó intézet s a tüdőbeteggondozó dispensaire feladatai közé^ necsak a gyógyítást sorozzák, hanem a táplálkozás javítását, a környezet kioktatását, a lakások tisztántartását és gondoskodást arról, hogy egyesek jobb lakáshoz íuttattassanak. Maga az is, ha sikerül a tüdőbeteggondozó intézeteknek a környező vidéken elérni azt, hogy mindenkinek külön ágya les-yen a szegény családokban, óriási eredmény, (ügy van! a iobb- és baloldalon.) Azonkívül a szanatóriumból kikerülő beteget tovább kell gondoznia a tüdőbeteggondozó intézetnek és létesítenie kellene munkástelepeket, amelyekben a szanatóriumból kikerülő beteg könnyebb mezőgazdasági munkákkal foglalkozzék. A tuberkulózis elleni védekezés központosítására a minister ur igen helyesen felállitott egy központi szervet: a kormánybiztosságot. Ezt nagyon bölcsen tette, de nagyon r kérem, hogy több pénzzel és nagyobb hatáskörrel lássa el ezt a központi kormányzatot és kapcsolja bele abba p tuberkulózis elleni összes intézkedéseket is. Ezenkívül ajánlom, hogy a központ és az intézmények közé felügyeleti és központosító szerveket is létesítsen az egyetemi városokban. Ezen közvetítő szervek feladatköre volna: összegyűjteni a fertőzésekről szóló jelentéseket, nyilvántartani a gümőkóros családokat, a terhes tuberkulótikus anyák és a tuberkulótikus gyermekek elhelyezéséről gondoskodni, a dispansairek által bejelentett betegeket kórházakban vagy szanatóriumokban elhelyezni a lakások, gyárak ipartelepek, hivatalokat ellenőrizni, a tuberkulózis statisztikát, térképet pontosan elkészíteni. Ez a szervezet nagyon üdvösen működhetnék Magyarországon és a mi viszonyainkat nagyban javíthatná. évi május hó 20-án, csütörtökön. Befejezem felszólalásomat egy szubjektív megjegyzéssel, amit a minister ur talán nem fog tőlem rossz néven venni. Negyedszázad óta küzdök a tuberkulózis ellen (Éljenzés a jobbés a baloldalon.) és hála a megértő társadalomnak, nem eredménytelenül, ezért a nagyközönség előtt igenis, mélyen meghajtom elismerésem, köszönetem és hálám zászlóját. Ez alatt a 25 év alatt sikerült gyönyörű intézményeket, palotákat teremtenünk a tüdővészesek számára és sikerült számos .embertársunkat visszaadni az életnek. Sajnálatosan az államnak azonban én alig tapasztaltam gyámolító kezét. Az állam minden hozzájárulása nélkül sikerült intézményeinket létesíteni és sikerült fentartani is azokat. Közvetlenül a háború előtt elértem annyit, hogy mind a két szanatórium rsézére 70—70.000 aranykoronát adtak a szegény betegek tartására. A háború alatt ennek hasznát nem vehettük azért, mert kénytelenek voltunk sebesülteket ápolni, a háború után meghagyták ezt a kétszer 70.000 koronát, ezt a 140.000 papírkorona!. Az én szanatóriumomban a napi ápolás önköltsége 70.000 korona, a 140.000 korona tehát jelent két ápolási napot. Az én két intézményemben 160—180.000 ápolási nap van, s ebből a 160—180.000 ápolási napból két ápolási nap költségét fedezte az állam. Természetes, hogy számtalan kérésem után sem találván meghallgatásra, ezt a koldus alamizsnánál is nyomorúságosabb támogatást visszautasítottam és nem fogadom el pár év óta. (Taps a szélsőbaloldalon.) Kiemelem, hogy ez nem a minister urnák szól. Mióta a minister ur tárcáját elfoglalta, én hozzá kérő szóval nem fordultam, mert meguntam az azelőtt való sok-sok nyomorgást és folytonos könyörgéseket a bürokráciánál, amelyek soha meghallgatásra nem találtak. Én büszkeségemet találom abban, hogy a magyar társadalom ebben az esetben igenis életképesnek bizonyult. Mindig azt mondjuk, hogy a társadalom nem tud áldozni nálunk, hanem a társadalmi intézményeket is az állam tartja fenn örömmel konstatálom, hogy a vezetésem alatt álló intézmények e tekintetben kivételt képeznek, mert ezeket az intézményeket tisztán és egyedül a társadalom tartja fenn. Amidőn azonban ezt büszkeségem gyanánt hangsúlyozom, mégis bátor vagyok kérni a minister urat, hogy legalább annak gyönge elismerése gyanánt, hogy a társadalom öntudatosan cselekszik és dolgozik, kegyeskedjék tárcájának nagyon szűkre szabott keretében valami kis segélyt inkább bátorításul, inkább arra, hogy a társadalom továbbra is kitartson, engedélyezni, hogy az állam megértését ezzel méltóztassék tanúsítani. Bocsánatot kérek, hogy kitértem erre a szubjektiv momentumra, de azzal szemben, hogy ezeknek az intézményeknek nagy kötelességeik vannak, — hiszen t. képviselőtársaim tudják jól, hogy valahányszor méltóztatnak hozzámfordulni, soha el nem zárkózom és ingyen kezeltetem betegeiket — de ezzel a helyzettel szemben az államnak is vannak minimális kötelességei, legalább is az a kötelessége, hogy megértse azt a társadalmat, amely társadalom küzdelmének eredménye az, hogy tudtunk a semmiből teremteni palotákat a szegény betegeknek. A költségvetés vonatkozó tételeit különben elfogadom, mert — noha szerény a tétel — örvendetes jelenségét látom abban az előhaladásnak és a minister ur programmja engem teljesen megnyugtat abban a tekintetben, hogy