Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-547

76 A nemzetgyűlés 547. ülése 1926, TÓ\. Nem beszélek a forgalmi személyzetről. A forgalmi személyzetnek még van valamilyen uniformisa, az mégis európai szint nyert, a jegykezelők valahogy fel vannak öltözve, de siralmas elnézni azt a mozdonyvezetőt és fűtőt, milyen silány ruhában járnak. De még inkább összeszorul az ember szive, ha látjuk, hogy szomszédos államok, melyeknek mozdonyai befutnak Magyarországra, hogyan öltöztetik fel mozdonyvezetőiket és fűtőiket ! Ezen feltétlenül segiteni kell. Nem hinném, hogy a budgetet valami túlságosan megterhelné, ha a mozdonyvezetők munkaidejét egyrészt helyesebb beosztással megrövidítenék annyira, hogy szolgálatukat minden különösebb veszélyeztetés nélkül el tudnák látni és másrészt nem hinném, hogy a magyar államvasutat anyagilag nagyon megterhelné, ha a mozdonyvezetőit legalább ugy öltöztetné, mint a csehszlovák, vagy jugoszláv állam, hogy ne lássuk, hogy a mozdonyvezetők olyan siralmasan vannak öltözve, amint arra kénytelenek is, mert a vasút nem ad nekik ruhát, és az öltözködést a sajátjukból kell fedezniök, a szolgálat pedig a ruhának meglehetős lerongyolódásá

val jár. Másik dolog, amit a minister urnák, illetve a minister úron keresztül az államvasutak igazgatóságának szives figyelmébe akarok ajánlani, az alföldi felvételi állomásoknak állapota. Végtelenül csodálkozom afölött, hogy az Alföldet képviselő t. képviselőtársaim nem teszik ezt szóvá. Tessék minister ur egyszer elmenni Szarvasra, vagy Békéscsabára utazni, avagy Hódmezővásárhelyre a tranzverzális vonalakon, amint nekem kell sokszor hivatásomnál fogva utaznom és tessék megnézni az ottani állomási felvételi épületeket. Nyugodt lélekkel, anélkül, hogy a túlzás vétkébe esnék, merem állitani, hogy Szovjet-Oroszországnak legeldugottabb fészkében ilyen mocskos, szennytől ragadó állomásokat nein lehet találni, mint az Alföldön. Ha nem tiltaná a jóizlés, elmondanék néhány esetet, annak illusztrálására, hogy ezek a felvételi állomások hogyan néznek ki. A Dunántúlon valahogyan, nem tudom miért, lehet, hogy ott később épültek a vasutak, valahogyan nincsenek olyan borzalmasan elhanyagolt állapotban ezek az épületek, de az Alföldön, ahol a magyar nemzet szine-java lakik, és ahol, ha másképen nem, legaláb külsőleg kellene bizonyítani, hogy itt a magyarság lakik, ahol az állami épületnek tisztaság, csiny tekintetében a lakosság előtt mintaképül kellene szolgálni, ott a legborzalmasabb állapotban vannak. Méltóztassék megnézni, hogy az átmenő állomásokon, ahol a fővonalak a mellékvágánya vonalakkai találkoznak, Szarvason. Orosh felvételi állomási épületek milyenek és hogyan van ott egymás hegyén-hátán összezsúfolva minden, milyenek a másod- és harmadosztályú várótermek és olyan a harmadosztályú étterem, hogy ha az ember leül, odaragad a székhez. Ilyen állapotnak igazán nem kell lenni. Az államvasutak budgetjét egyáltalában nem terheli meg, ha erélyesen felszólítják a személyzetet arra, hogy tisztogasson. A felvételi épületek kifestésé, kimeszelése nem kerül annyiba, hogy ne tudná a Máv. megfizetni. Az épületeknek még sem volna szabad így kinéziiiök. Sokszor jutok abba a helyzetbe, hogy külföldi embert, aki üzletileg tartózkodik itt, le kell kalauzolnom az Alföldre, ahol zsirszalonna vagy egyéb iránt érdeklődik, nem szükséges, hogy ezt elmondjam. Mindannyiszor szorongó szivvef ülök fel a vonatra, mert bár szociáldemokrata vagyok és valami nagy véleményem a tekintélyekről nincs, de végre is annak az országnak, amelynek polgára vagyok, a tekintélyét mégis csak szeretem mindenki előtt magasan tartani és összeszorul a évi május hó 8-án, szombatonszivem, ha a külföldi emberrel kell elmennem az Alföldre. Németországban, Ausztriában, Svájcban elképzelhetetlen volna, hogy állomási felvételi épületek olyan állapotban legyenek, mint nálunk. Magyarországon. À harmadik szempont, amit kénytelen vagyok ismételni, a Máv- nyugdíjasok dolga. Ezt a témát már annyiszor agyouesépelték, hogy én se tudok már ujat mondani, csak ismételni tudom azt, amit t. képviselőtársaim mondottak, hogy ez olyan sérelme ezeknek az embereknek, hogy az ember jogérzete lázad fel ez ellen. Végre is ők adták össze a pénzt, ugy tekintették az intézményt, hogy ez magánintézet, lényegesen többet fizettek be, mint bármely más állami kategória és végeredményben ma, amikor rá vannak utalva a nyugdíjra, a legborzalmasabb állapotba kerültek. Különösen az alsóbb kategóriájú alkalmazottaknak nyugdíja hihetetlenül alacsony. Véletlenül olyan várost képviselek, amelyben rengeteg sok apró nyugdíjas húzódik meg, apró exisztenciák akik egész életükön át becsületes hűséggel szolgálták az államvasutakat és elöregedve nyugdíjba kerültek. Ha végignézi az ember ezeknek lakását és ha megnézi, hogy mivel táplálkoznak, megborzad tőle. Ez legyen a jutalom, a Máv. hálája egy egész emberöltőnek idegölő gyilkos munkája után ! Én vagyok az utolsó ember, aki irigységgel néz arra a magasrangu katonatisztre, vagy magasrangu állami tisztviselőre, aki nyugdíjba megy. Az is embertársam, befizette az illetékeket, megérdemli a nyugdíját, rendben van, igazán nem irigylem tőle, de amilyen becsületesen az altábornagy, a tábornok, vagy az ezredes szolgálta a hazáját és amilyen joggal megérdemli, hogy nyugdíjat adjanak neki, ahogyan egy ministeri tanácsos, államtitkár, vagy az államnak ehhez hasonló magas kategóriájú nyugdíjasa teljes joggal megérdemli, hogy öreg korára nyugodtan vissza tudjon vonulni és kissé könnyebb körülmények közé kerülni, ugyanúgy a szegény vasúti fékezőnek, jegykezelőnek, állomási szolgálatot teljesitő munkásnak, tartozzék bármely kategóriába, aki ép olyan becsülettel szolgálta az államot és fizette a nyugdíjilletéket, meg kell adni a nyugdíjintézet részéről azt, ami őt megilleti, mert nem lehet engedni azt, hogy öreg korára a legborzalmasabb nyomorba kerüljön. Ezenkívül a minister urnák még egyet ajánlok a figyelmébe. Az állami tisztviselők bizonyos kategóriája a nyugdíjaztatás után, amennyiben fizikai ereje megengedi és a körülmények erre alkalmasak, magánfoglalkozást is vállalhat és ezzel valamennyire kipótolhatják szerény nyugdijukat. Nincsenek sokan ilyenek és nem akarom a dolgot általánosítani, de vannak néhányan. Azonban tessék nekem elhinni, hogy a Máv. száz altisztje között egyet sem lehet találni, akinek a nyugdíjaztatása után még annyi fizikai vagy szellemi ereje volna, hogy ujabb foglalkozást vállalhasson. Amikor a Máv.-tói nyugdíjba kerül, már ugy ki van préselve, mint a citrom, abban már se fizikai, se szellemi energiát felfedezni nem lehet. Nagyon fontos volna ennek a kérdésnek megnyugtató rendezése, mert nemcsak abból a szempontból kell ezt megítélni, hogy az ember, ha már elhasználódott, ugy sem használ semmit és ha elégületlen, az ebből eredő csekély politikai kárt valamiképen ellensúlyozni lehet. A tényleges vasutasok gondolkodását rendkívüli módon befolyásolja az, hogy az állam hogyan bánik az elöregedett testvéreikkel. Tessék elképzelni a vasutas helyzetét, aki télen-nyáron bármilyen időben állandóan szolgálatot teljesít, ha elgondolja, bogy mi lesz belőle öreg napjaira és akkor maga előtt látja a ragyogó példáját a nyomorúságnak, amelybe a nyugdíjasok siralmas volta miatt az