Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-555

A nemzetgyűlés 555. ülése 1926. évi május hó 19-én, szerdán. 407 léptettek életbe. Az 5400. sz. rendeletet az 1920. • évi I. te. 10. §-a alapján törvényerőre emelték és ebbeii a törvényben kimondták, hogy az törvényerővel bir, tehát mindenkinek respektálni kell. Eddig rendben volna a dolog-. Én csak fel akarom olvasni ezt a 10. %-t, hogy a t. Nemzetgyűlés^ tagjai megismerhessék a szakasz rendelkezéseit és majd később fogom idevonatkozólag észrevételeimet megtenni. A 10. §. a következőkép rendelkezik. (Olvassa): »A nemzetgyűlés az 1919. évi augusztus hó 7. napja óta az alkotmányos jogrend és a jogbiztonság helyreállítása végett alakult kormányok és tagjaik rendeleteinek érvényességét elismeri, — tehát ezt is elismeri — felhatalmazza azonban a ministeriumot, hogy ezeket a rendeleteket a szükséghez képest hatályon kivül helyezhesse, módosíthassa vagy kiegészíthess©. Utasittatik egyúttal a ministerium, hogy amennyiben e rendelkezések a törvényhozás hatáskörébe tartozó ügyekre vonatkoznak, mielőbb megfelelő törvényjavaslatokat terjesszen a nemzetgyűlés elé.« Azt mondja tehát ez a törvény, hogy a rendeleteket szentesit!, törvényerőre emeli és jogot ad a kormánynak arra, hogy ezeket kiegészíthesse, megszüntethesse s amennyiben pedig olyan módosítást kivan életbeléptetni, amely a nemzetgyűlés elé tartozik, azt a kormány terjessze a nemzetgyűlés elé. Én azt mondom, hogy a kormánynak ez a rendelkezése, amely a Pénztárt teljes egészében megszünteti, feltétlenül a törvényhozás elé tartozik, és a kormánynak nem volt felhatalmazása arra, hogy ilyen messze kiható rendelkezéseket magában foglaló rendeletet kiadhasson. Nyilvánvaló tehát, hogy törvénysértést követett el a kormány, nem volt ilyen messzemenő felhatalmazása, mert hiszen, mikor törvényerőre emelte ezt az 5400. számú rendeletet, ebben is már benne van, hogy a Pénztárnak saját autonómiája lesz és amennyiben pedig a kormány ezen módositást akar végrehajtani, ezt joga volt ugyan rendelet alapján megcsinálni, azonban semmiféle olyan rendelkezési joga nem volt, hogy ;

ezt teljes egészében nullikfikálja vagy megszüntesse. Elnök: Figyelmeztetem a képviselő urat, hoíry beszédideje lejárt, méltóztassék beszédét befejezni. Saly Endre: Rögtön. Miután az idő előrehaladott már, csak arra akarok még rámutatni. hogy ezt a rendeletet, amelyet a kormány kiadott, végrehajtani nem is lehet, nem liehet pedig végrehajtani azért mert ha ezt végrehajtják, akkor az Országos Pénztárt is át kell teljes egészében szervezni. Az alapszabályok és a törvény kimondják ugyanis azt. hogy az Országos Pénztár kiküldöttei és igazgatósági tagjai csak azok lehetnek, akik a kerületi pénztárnál kiküldöttek, vagy igazgatósági tagok. Ha tehát megszüntetik a. budapesti volt Kerületi Munkáísbiztcsitási Pénztárt, akkor ennek a Pénztárnak nem lehet kiküldöttje akkor a budapesti Pénztárnak, amelynek nem tudom pontosan ma, hogy hány tagja van — körülbelül 300.000 tagia van — nem lehet képviselete az Országos Pénztárban, ellenben egy vállalati Munkásbiztositó Pénztárnak, ameiynek csak 400—5fl0 tagja van, lehet képviselete az .Országos Pénztárban. Azt hiszem a minister ur is be fogja látni, hogy ez lehetetlen, tarthatatlan helyzet, hogy ezen változtatnia kell és a magamrészéről nem vagyok rest kimondani azt, ítogy a minister ur, vagy nem is a minister ur hanem a kormány, igenis törvénysértést követett el és a kormánynak mean volt felhatalmazása arra, hogy ilyen messzemenő intézkedéseket foganatosítson. Miután mindezekből azt látom, hogy a kormány az eddigi utón akar haladni, a kormánynyal szemben bizalmatlansággal viseltetem és a költségvetést nem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Csik József jegyző: Alföldy Béla! Alföldy Béla: T. Nemzetgyűlés! Ha van tárca, amelynek költségvetését — túlszerény, túlságosan szűkre szabott keretei miatt — nehéz szívvel fogadom el, ugy bizonyára ez az egészségügyi és szociális jellegű tárca az, mert mindig azt hang-oztattam és hangoztatom ma is, hogy egy helyesen vezetett pénzügyi politika mellett csakis egy erélyesen és céltudatosan vezetett közegészségügyi, gyermekvédelmi és szociális politikával menthetjük még meg ezt a pusztuló magyar fajt és vele az egész magyar jövőt. S ha én ennek, a mai korszakunkban különösen nagyfontosságú és mégis aránylag olyan soványan dotált tárcának költségvetését elfogadom, csak azért teszem ezt, mert a benne szereplő tételek összegeinek megállapításában az előző évekhez képest mégis bizonyos emelkedő tendenciát látok. Legalább látom azt, hogy eltűntek végre belőle azok a szégyenletesen alacsony tételek, amelyek egy kulturnemzethez. amely kell hogy törekedjék az összességet alkotó egyedek fizikai és erkölcsi erejének mindenáron való megmentésére és fejlesztésére, valóban nem voltak méltók. Amikor .ezúttal is megállapítom azt, hogy a mi közegészségügyi politikánknak igenis vannak visszásságai, hiányai és hibái és amikor mindezek ellenére az előttünk fekvő költségvetést elfogadom, bizonyára lesznek ismét többen a túloldalon, akik ezen kétféle ténykedésemben srilyos kontroverziát, merő ellentétet látnak, mondván, hogy ha én annyi sürgetésem ellenére se tapasztalok a kormány közegészségügyi politikája terén különösebb haladást, ugy le kellett volna vonnom a konzekvenciákat. Csakhogy itt, amikor a közegészségügyről van szó ugyanazzal érvelek, mint amivel érveltem akkor, mikor a kormány szociálpolitikáját tettem kritika tárgyává, amikor hangsúlyoztam azt, hogy fél évszázados bűnös közönyért s mulasztásokért nem tehető felelőssé az a kormány, amely még hozzá egy négyéves világháború, két forradalom és egy hosszú ideig tartó ellenséges megszállás után visszamaradt romokból volt kénytelen alkotni és építeni és amely még Trianon átkos következményeit is kénytelen viselni. Különben is nálunk egy erélyes és eredményes közegészségügyi politikát folytatni már csak azért is nagyon nehéz, mert a mai társadalmunk^ az ilyen kérdésekkel szemben meg nem értéssel, közönnyel és sokszor érthetetlen animózitássalí viseltetik- Az e téren fennálló visszásságok és hiányok nem kiáltanak olyan türelmetlenül, olyan fenyegető módon segítség után, amiként az például a szociális bajokkal kapcsolatban történik, egyszerűen azért, mert a közegészségügy nem gyomorkérdés, hanem itt legfeljebb a humanizmus, a fajszeretet, a faji öntudat és a magyar faj jövője feletti alapos aggodalom beszél szivünkhöz és józan eszünkhöz. Nálunk sem közönség, sem sajtó a közegészségügy felkarolására, az orvostársadalom megfelelő támogatására sohasem tanúsított kellő készséget és ennek a mentalitásnak, ennek az érthetetlen gondolkodásnak egyik tipikus kivirágzása az a nem is olyan szórványosan tapasztalható felfogás, NAPLÓ. XLIII. -37