Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-555

%% A nemzetgyűlés 555. ütése 1926. évi május hó 19-én, szerdán. felszabadítást viszünk keresztül, akkor nem szabad ugyanakkor korlátlan lakbéremelést biztosítani, viszont ha a lakbéremelést megengedjük, akkor a korlátolt felmondási jogot nem szabad a háziuraknak egyszerre visszaadni. Az a megigyőződésem, hogy ez a helyzet csak átmeneti jellegű és az az érzésem, hogy hamarosan el fog jönni ennek a jó étvágynak a böjtje is, el fog jönni az az idő, amikor a háztulajdonosok szerényebbek lesznek. Ma azonban olyan nehéz időket élünk, hogy ilyen kísérletnek sem szabad kitenni a közönséget és nem szabad ilyen átmeneti hangulatot teremteni a lakosságban. Az elégedetlenség, a nyomor amúgy is nagy, úgyhogy «zt semmiféle intézkedéssel fokozni nem szabad. Még esak egyet. Jellemző, hogy nemesak a magánháztulajdonosok éltek vissza ezzel a nekik ujbó] visszaadott jogukkal, die

1 pl. Diósgyőrött az állami gépgyár visszaélt ezzel a jogával, amennyiben 350 nyugdíjas ember lakását mondta fel, mihelyt megjelent a rendelet, tekintet nélkül arra, hogy az illetők nagyesaláduak, van köztük özvegy, aki férjét a gyár szolgálatában veszitette el és vannak köztük sokgyermekes szülők. Ezáltal Diósgyőrött épen olyan hangtulat keletkezett, mint amilyen volt annakidején Salgótarjánban. Ma az a helyzet, hogy a salgótarjáni Budapestre való kiruccanás mindenütt követőkre akad. Ma mindenütt abban találják az emberek a bajok orvosságát, hogy gyalog jönnek fel Budapestre. Nem szabad ezeket a kérdéseket igy élére állítani, de nem szabad túlbecsülni egy-egy ilyen kirándulás jelentőségét sem Ne méltóztassanak t félreérteni. Én, amikor a salgótarjáni ügyről szó volt, egy közbeszólást engedtem meg magamnak, amelyben lehet, hogy talán túlszigoruan néztem a dolgokat, de én azon az állásponton vagyok, hogy nem akkor merül fel a szociális intézkedés szüksége, ha valamely községben az emberek elhatározzák magukat arra, hogy gyalog jönnek fel Budapestre és nem ennek hatása alatt kell esetleges sérelmeket orvosolni. Mert méltóztassanak tudomásul venni, hogy Tatabányán, Dorogon, Pécsett és minden más munkástelepen, ahol tömegesen vannak munkások, ugyanúgy gondolkoznak, mint Salgótarjánban. És ha orvoslást akarunk nyújtani az egyik helyen, ugyanolyan mértékben ugyanolyan jóindulattal orvosolni kell a többi bajokat a többi helyeken is és nem szabad megvárni, hogy az emberek kedvet kapjanak ilyen felruccanásra, ilyen kirándulásra, amelynek azt hiszem főkép azok innák meg a levét, akik ezt végrehajtják: a munkásokra volna ez a legkárosabb. Ezért a népjóléti minister ur szíves ügyeimébe ajánlom a diósgyőri vasgyári lakásfelmondások ügyét is és nagyon kérem, méltóztassék megvizsgálni ezeket az ügyeket. A munkások nem azt kívánják, hogy a korlátozást továbbra is biztosítsák, mert elismerem, vannak olyan egyének, akiknek a kiköltözködésre volna lehetőségük, van egyedülálló aszszony, aki esetleg szűk keretek között nagyon szépen megélhetne, azonban a többiekkel szemben nem lehet a lakást felmondani, mert a diósgyőri gyári lakbérek is olyan terhesek már, hogy azokat elbírni nem lehet. A munkások nem kívánják, hogy esetleg ilyen felmondást ne alkalmazzanak, ha azonban nagy családu özvegyasszonyokról van szó, akiknek elhelyezkedése lehetetlenségszámba megy, ezeket a jövőben valahogyan védelemben kellene részesíteni. A munkások a mai nehéz viszonyok mellett kevés munkabérükből gyűjtöttek összegeket, szövetkeztek, vettek maguknak telket és most arról volna szó, hogy fel kellene építeni ezeket a házakat. Ha a népjóléti minister ur vagy a gyár kezébe venné a dolgot, — a gyár kell, hogy ebben segítségére tudjon lenni a munkásságnak — kölcsönnel, életbiztosítással vagy más egyéb módon lehetővé lehetne tenni, hogy ezek a szegény emberek, ha már nagy áldozatok árán telkeket szereztek, családi házukat fel is építhessék. f A munkások nagyrésze szakmai munkás és igy a gyár vas-, faés egyéb anyaggal hozzájárulhatna az építkezéshez, sőt a munkások közül sok néhány ezer téglát már meg is szerzett, tehát esak hónuk alá kellene nyúlni, hogy ne essenek áldozatul egyes spekulánsoknak, bankoknak, különféle hangzatos címekkel /ellátott építő-szövetkezeteknek, amelyek nem szövetkezetek, csak címükben azok, mert nem akarnak egyebet, mint a szegény embertől azt a keveset is elvenni, amije van, de építeni soha nem fognak. Nem szabad ezek markába engedni ezeket az embereket. Azt hiszem, hogy a népjóléti kormány sokat tehet, ha őket jóakaratú támogatásban részesiti. Még esak egyet s azután áttérek egyéb kérdésekre. Ebben a tereinben egy alkalommal matt* felhivtam a népjóléti minister ur szíves figyelmét az Auguszta-telepre ós ezzel kapcsolatban megismétlem kérésemet. Nem tudom, hogy a képviselő urak közül ki ismeri ezt a telepet s ezért elmondom, hogy ez a telep a háborúból maradt vissza s ott részben orosz hadifoglyok, részben pedig gyógyuló katonák helyezkedtek el. A telepen uralkodó állapotokon történtek már bizonyos javítások, de mégis penészes odúk, düledező helyek ezek, úgyhogy ott lakni egészségtelen, de lehetetlen is. Ezekben a lakásokban 6—7 óv óta magasrangu menekült tisztviselők, tanfelügyelők, állami és vármegyei tisztviselők vannak, akik annakidején menekültek s vagonlakók voltak. Természetes tehát, hogy kaptak ezeken a lakásokon, csakhogy, fedél alá kerüljenek. Bemélték, hogy eljön az idő, amikor megszaporodnak majd a lakások és immár 6—7 esztendeje laknak ott a leglehetetlenebb viszonyok között ezek a jobb sorshoz szokott emberek. Kérem a népjóléti minister urat, hogy amennyiben állami építkezések vagy államsegéllyel támogatott építkezések lesznek, vegye pártfogásba őket és fokozatosan lakoltassa ki onnan főkép azokat, akik egészségtelen viszonyok között laknak ott és helyezze el az építendő uj házakban. Ezek a szegény emberek küldöttséggel akartak a minister úrhoz menni, de megigértem, hogy szóvá teszem ügyüket és igy felesleges, hogy a minister urat személyes megjelenésükkel zavarják. A minister ur expozéjának harmadik részéből én a szociális gondolat, a szociális program beharangozását vettem ki. Tagadhatatlan, hogy az utóbbi időkben főkép a közegészségügy terén történtek nagy alkotások, viszont tény, hogy épen itt az ideje, hogy a szociális alkotások meginduljanak, Az a nagy nyomor, nélkülözés, szenvedés, de főkép az a nagy, kétségbeejtő munkanélküliség, amelyet az országban tapasztalhatunk, arra kell hogy indítson bennünket, hog*y mindent kövessünk el, hogy ezeken az állapotokon segítsünk. Az a statisztika, amely az öngyilkosságokról szól, kétségbeejtő, hiszen ma már majdnem sportszerűen űzik az emberek az öngyilkosságot. A kétségbeesés pillanatában az emberek ma már nem tesznek egyebet, minthogy a revolvert vagy a