Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-555

394 'A nemzetgyűlés 555. ülése 1926, évi május hó 19-én

f szerdán. kapcsolatos f ipari üzemekben foglalkoztatott munkások és altisztek nyugbérbiztositásáról volt szó múlt év október 23-ikán, amikor is ugy az előadó ur, mint a népjóléti minister ur az összes szónokokkal egyetemben egyértelmüleg megállapította, hogy ez az a dolgozó kategória, amely méltán megérdemli, hogy velük szemben sürgősen szociális gondoskodás történjék. Annakidején egy nap_ alatt elintézte a nemzetgyűlés ezt a törvényjavaslatot, általánosságban és részleteiben is letárgyalta s ugy reméltük, hogy ha azonnal nem is, de legalább ez év január hó 1-től kezdődőleg meg fog jelenni az a rendelet, amely a bányatárspénztárak központosítását és a bányamunkások nyugbérének rendezését hozza. Sajnos, azóta már több mint egy félesztendő, innen-onnan háromnegyed esztendő múlott el, azonban annak a nagy megértésnek ellenére amelyet a nemzetgyűlés pártkülönbség nélkül tanúsított, a bányatárspénztárak rendezése és központosítása ügyében abszolúte nem történt semmi. Én annakidején a népjóléti minister urnák egy kijelentését figyeltem meg, amikor erről folyt a vita. Akkor azt mondotta a népjóléti minister ur, hogy nem tudja remélni, hogy ezt a rendeletet hamarosan kibocsáthatja, mert nagy .ellentétekkel kell még megbirkóznia, de ugy reméli, hogy legkésőbb február-március havában sikerül az érdekellentéteket annyira összeegyeztetnie, hogy a rendelet kibocsátható lesz és habár nem véglegesen fogja ez a rendelet szabályozni a báiiyatárspénztárak ügyét és ezzel kapcsolatosan a bányamunkások nyugdíját, legalább átmeneti állapotot teremt, amely az eddigi állapotnál sokkal jobb, sokkal elviselhetőbb lesz. Ez az idő is elmúlt, t. Nemzetgyűlés, és én csodálkozva állapithatom meg azt, hogy még a salgótarjáni eset sem rázta fel a nemzetgyűlést s a népjóléti minister urat, hogy most már igazán elérkezett az utolsó pillanat, — nem a legutolsó óra — hogy a nemzetgyűlés által adott felhatalmazással élni kell és a rendeletet ki kell bocsátani, mert most épen a bányaiparban élünk kritikus időket, most dobálják ki százával, sőt azt hiszem, nem túlzok, ha kijelentem, hogy ezrével a bányamunkásokat azért, mert nem tudják őket foglalkoztatni. Pedig a bányatárspénztárak meglévő alapszabályai olyanok, hogy nem adnak módot és lehetőséget arra, hogy az elbocsátott munkás valamiképen érvényesítse nyugdíjigényét. Adnak neki valami végki el égitest, egy nevetségesen csekély összeget és akár húsz, akár harminc évig teljesített szolgálatot a bányában, ezzel

r nem törődnek. Ugyanis a szabályok értelmében, ha tud is máshol munkát vállalni, de 45 éves életkorát túlhaladta, akkor már nem lehet a bányatárspénztárak tagja. Öreg, majdnem azt mondhatnám, elaggott munkásokat tesznek igy csaknem földönfutókká és az ő befizetett járandóságukat semmisitik meg ezáltal. Itt van a nemzetgyűlésnek törvényes felhatalmazása, amellyel csak élnie kellene a népjóléti minister urnák, a megadott felhatalmazás alapján a rendeletet ki kellene bocsátania és már nagy bajokon tudna segíteni, a bányamunkásoknak rendkívül nagy szociális problémáját, ha nem is végleg, de legalább átmenetileg tuduá megoldani. Ha elegendő időm volna, részleteket olvasnék fel azokból abeszédekből, amelyeket az előadó ur, a népjóléti minister ur, de pártkülönbség nélkül a nemzetgyűlés tagjai mondottak. Még mélyen emlékezetemben van Huszár Károly t. képviselőtársamnak, a Ház alelnökének beszéde, aki itt kijelentette, hogy végtelenül örvend annak, hogy egyetértünk egy szociális törvényjavaslatban, és szintén azt mondotta, hogy már most ezekután minél előbb tető alá kell ezt hozni, minél előbb meg kell jelennie a rendeletnek, mert olyan sötét színben mutatták be a szónokok a bányamunkások helyzetét, hogy valósággal megrémült, elszörnyülködött mindenki azon, hogy ezek a szerencsétlen emberek milyen helyzetben vannak. Azóta minden feledésbe ment, rövid háromnegyed esztendő elfeledtette a nemzetgyűlés tagjaival azokat a megállapításokat és nem áll ide senki siettetni, sürgetni ezt a kérdést, nem siet maga a népjóléti minister ur sem élni azzal a felhatalmazással, amelyet neki annakidején a nemzetgyűlés adott. Ha kutatom, mi ennek az oka, azt kell mondanom, hogy a népjóléti minister ur valószínűleg megtorpant a bányabárók ellenkezésével szemben. Nem érez magában elegendő erőt arra, hogy ezekkel a hatalmas bányatársulatokkal szemben kibocsássa a rendeletet, mert ugy látszik, a bányatánsulatqknak olyan nagy szavuk van, hogy még a népjóléti minister urnák is megállj-t parancsolnak és megakadályozzák a népjóléti minister urat abban, hogy a nemzetgyűlés által adott felhatalmazással élhessen. Szóval a bányabárók olyan hatalmat képviselnek ebben az országban, hogy magával a nemzetgyűléssel is szembe tudnak szállani, mert a nemzetgyűléssel szállnak szembe, nemcsak a népjóléti minister úrral, a törvénnyel szállanak szembe, amikor megakadályozzák, hogy a szerencsétlen bányamunkások elviselhetetlen helyzetén végre már segíteni lehessen. Néhány számadat rávilágít arra az érdekre, amely a bányatársulatok részéről fűződik ehhez a kérdéshez. Nem kell egyebet megemlitenem, mint azt pl., hogy hány munkást érint ez a kérdés. Nem túlozok a számokkal, a legminimálisabb, mindenki által elfogadható számot mondom: ezidőszerint 30.000 bányamunkás nyer alkalmazást ez országban. Igen alacsony napibért veszek, amelyet mindenkinek el kell fogadnia: 30.000 koronát. Aránylag igen kevés munkaidőt veszek alapul, amikor azt mondom, hogy havonta 25 munkanapot dolgoznak. E számok alapján kiderül, hogy ilyen alapon a munkabér 22-5 milliárd koronát tesz ki. A kérdés gyökere tulajdonképen itt van. Habár a törvénynek egyik paragrafusa sem említi meg, hogy miként kell a bányamunkások nyugellátására vonatkozó biztosítást végrehajtani, az indokolásban benne van, hogy a költségek felét a munkások, felét pedig a munkáltatók kötelesek fizetni. Nem lehet mást alapul venni, mint az eddig kialakult rendszert. Két-három százalék közt ingadozik a levonásra kerülő összeg. Ha tehát a keresetnek 2%-át veszem, az 450 millió koronát, ha pedig 3%-át, akkor 675 millió koronát tesz ki havonta az az összeg, amelyet járulék címén be kellene fizetni a központosított bányatárspénztárba. Ha a népjóléti minister ur élt volna a törvényes felhatalmazással, akkor már hat hónappal ezelőtt életbe léphetett volna a rendelet és e hat hónap alatt 2% mellett nem kevesebb, mint 2*7 milliárd koronát, 3% mellett pedig kerek számban 4 milliárd koronát kellett volna a bányatársulatoknak ilyen címen beszolgáltatniuk. Ismétlem, itt van az egész kérdés gyökere: a 4 milliárd koronának megtakarítása késztette a bányatársulatokat arra, hogy szembeszálljanak a törvénnyel, a minister úrral, hogy megakadályozzák ennek a rendeletnek kibocsátását, hogy feltárjanak olyan dolgokat,