Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-554

A nemzetgyűlés 554. ütése 1926. évi május hó 18-án, kedden. m kozom, hogy az egyes vállalatoknál, a vállalatok többségénél, az igazgatóknak, a nagy fizetéssel díjazott állásoknak túltengése már valóban túlhaladja azt a mértéket, amelyet elviselni lehet. Autók és milliárdos fizetéssel az egyik oldalon, B-listák és leépítések a másik oldalon ; családi részvénytársaságok, ahol minden unokaöccs, minden sógor és koma igazgató és igazgatósági tag megfelelő fizetéssel, de amikor azután a csődök és kényszeregyezségek jönnek, akkor sohasem vizsgálják azt, hogy egy egész csomó apró, az élet tengetésére alig elegendő fizetéssel alkalmazott tisztviselő mellett legalább ugyanolyan számú igazgató és vezető állásban levő más személy volt a cégnél, akik a cég vagyonának legjelentékenyebb részét fizetésként élvezték a vállalattól. Természetesen mi tudjuk nagyon jól, hogy a munkanélküliség nagy problémája nem a mi belső ügyünk, nem a mi külön speciális problémánk, mert ez a kérdés ma már mindenütt az egész világon szinte elképzelhetetlenül fenyegető arányokat öltött. A háború, ez a borzalmas világégés, az egész gazdasági életet felborította. Az iparban, a kereskedelemben, a közlekedésben az eszközök legnagyobb részét megsemmisítette vagy használhatóságukat csökkentette, a fogyasztók nagy tömege elveszitette vásárlóképességét, a gazdasági zavarokat a politikai zavarok is fokozták, — békeszerződések, jóvátételek stb. — igy a munkanélküliségnek azok az okai, amelyek a kapitalista gazdasági rend normális életéből is adódnak, még megsokszorozódtak azokkal az okokkal, amelyek az újkor legnagyobb katasztrófájának következményeként jelentkeznek, amelynek előidézésében ép olyan súlyos felelősség terheli a kapitalizmust is. A népjólét és munkaügy tárcájára ilyen körülmények között nagyszabású és hálás feladatok vártak, a népjólét és munkaügy tárcája maga előtt olyan feladatokat, olyan területeket talált, amelyeket méltóképen ellátni valóban szép és nemes feladat annak számára, aki ezt a feladatot vállalni tudja és meri. A tárcának a költségvetése azonban, amelyet az idén elénk terjesztettek, kiemelkedő szempontokat egyáltalában nem mutat. Konstruktív munka helyett csak foltozgatással találkozunk, koncepció helyett ismétlésekkel, a gyakorlatban már régen megbukott ideákkal. Néhány számadattal is ki lehet ezt fejezni. A költségvetés az 1926. évre 1.143,554.886 pengő kiadást irányoz elő, amiből a népjóléti tárcára csupán 57,407.970 pengő esik, vagyis az egész költségnek csak 5 százaléka. Azonban ez az 5% sem tisztán szociálpolitikai kiadás, mert ha az összes tárcákban elszórt, szociálpolitikai célokat szolgáló kiadásokat összeadjuk, ezek összege az adminisztrációval együtt csak 12,834.667 pengőt tesz ki, amiből több, mint 6 millió pengő megtérül, a megmaradó hat millió néhány százezer pengő tehát az adminisztráció költségeivel együtt nem sokkal több fél százaléknál. Ez a néhány szám is hü kifejezője annak a szellemnek, amely a szociálpolitikát drágának és nem hasznos beruházásnak tartja; «z a néhány szám. példáját adja a magánvállalkozásnak a szociálpolitikai terhektől való menekülésre és ahogyan az állam irtózik a szociálpolitikai terhek vállalásától, ugy a magánvállalkozás is követi ezt a jó példát. Azt kérdezhetnék, hol akkora belátás, hol a gyengék védelme, amire olyan nagy hatással lehet hivatkozni ? A r szociálpolitikai kiadások költsége megtérül a nép egészségének, erejének és jólétének emelkedésével, ha tehát ezeket a szempontokat figyelembe veszik, már akkor sem volna szabad tűrni, hogy a magyar állam költségvetésében a szociálpolitika csak fél százalékkal szerepeljen. A föidmivelésügyi ministerium költségvetésében t az állategészségügy és az állattenyésztés cimén 6 millió pengő az előirányzat, alig valamivel kevesebb, mint az egész szociálpolitikai kiadás. Vájjon az állat több gondozásra érdemes, mint az ember, és vájjon egy állatvédelmi kiállítás nagyobb sikerrel járna-e, mint a közeljövőben megnyíló embervédelmi kiállítás % A költségvetésben az állami lótenyész-iníézetekre pontosan 3,791.501 pengő az előirányzat, a népjóléti tárca költségvetésében pedig tüdőgondozók létesítésére és felszerelésére 23.360 pengő a kiadás. Az állategészségügyre a költségvetés 1,470.774 pengőt fordit, a népbetegségek elleni védezésre pedig 300.000 pengőt. És bár nem ehhez a tárcához tartozik, mégis az itt sérelmezett szellem megvilágítására szolgál az az összehasonlitás, amely szerint az iparfelügyeletre 308.830 pengőt irányoz elő a költségvetés, amiből sokkal több megtérül a kazánvizsgálatj dijakból, ezzel szemben pedig a rendelkezési és sajtóalapokra 4,170.000 pengő irányoznak elő a különféle tárcáknál. A költségvetés általában véve is indokolatlan és siílyos, fölösleges, sőt ártalmas tételekkel van tele. Az összes költségvetéseknél, csonka Magyarország hét és fél milliónyi lakosságát összehasonlítva az eltartottak számával, olyan szédületes arányszámot kapunk, amely megvilágítja azt a helyzetet, arneryben ma a széles néprétegek vannak. A nép élete, a nép egészsége és jóléte csak egészen utolsó sorban morzsaként szereplő szociálpolitikai kiadásokban jut védelemhez. A munkaügyi és népjóléti ministerium sem a népjólét gondozásával, sem a munkaügyek irányításával és rendezésével nem foglalkozik. Nem is kell e tekintetben egyébre hivatkoznom, mint arra a beszédre, amelyet a minister ur tárcája vitájának bevezetéséül mondott. A ministeriumnak egész munkája bürokrácia, folytatva és fentartva azokat a hagyományokat, amelyeket átvett azokból a ministeriumokból, amelyek az ő reszortját — egészen bátran mondhatjuk — kiselejtezték. Pedig ha valaha, akkor most szükség volna arra, hogy az eddigi módszerek félretevésével mindenki teljes erejével a mentéshez fogjon. A tüdővész pusztításai, a csecsemő- és gyermekhalandóság olyan méreteket ölt, hogy már-már a végveszedelmet jelenti és azok a jelentések, amelyek az ország különböző tájairól befutnak, mind S. O. S. jelzéssel, »mentsétek meg lelkeinket« jelzéssel jönnek fel a ministeriumhoz és könyörögnek, hogy gondoljanak arra, hányan és kik pusztulnak el. A kezemben van egy kis közlöny a borsodi tisztiorvos jelentéséről, melyben azt mondja, hogy a haláleseteknek 15%-ban a tüvővész az okozója, egyre növekszik a hét évnél fiatalabb korban elpusztult gyermekek száma. Az anyák nem fordíthatnak elég gondot a jövő generáció ápolására, mert a legkritikusabb időkben is súlyos munkát végeznek, rosszul táplálkoznak, életképtelen gyermekeket szülnek és — itt jön a legszomorúbb — a beteg gyermekeket nem viszik orvoshoz; a hét éven alul elhalt gyermekek javarésze egyáltalában nem részesül orvosi kezelésben. Ennek az állapotnak megszüntetésére a tiszti főorvos azt ajánlja, hogy súlyos pénzbírság kivetésével harcoljanak a szerinte gondatlan szülők ellen. Szerintem nem a pénzbírság az az orvosság, az az eszköz, amellyel ezt a pusztulást megakadályozni lehet, hanem a komoly és egészséges szociálpolitika. A népjóléti tárcán végigmenve ezt a szellemet találjuk. Itt van az orvosok továbbképzésére fordított 8000 pengő, a bábaképzésre 80.000 pengő, a tüdőgondozók felállítására fordított egészen minimális összeg, a népbetegségek elleni véde-