Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-554

370 A nemzetgyűlés 554. ülése 19, kezesre forditott egészen minimális összeg, amelyek mind azt mutatják, azt a szellemet sugározzák és tükrözik vissza, amely Magyarország népét nem tartja méltónak arra, hogy ebből a nyomorúságból kiragadja. A kórházakról beszélt az előadó ur és nagy elismeréssel emlékezett meg azok állapotáról. (Dréhr Imre előadó : Javuit a helyzet !) Kénytelen vagyok magam is akceptálni, hogy néhány esztendő alatt valóban javult a kórházak helyzete. Az az állapot, amelyben a népjóléti ministerium a kórházakat 1919-ben átvette, ma már nem áll fenn, de még igen-igen távol esünk attól, hogy ezeknek a kórházaknak ellátottsága kielégítőnek lenne mondható. A tüdővész elleni védekezésnél azt az egyet akarom megjegyezni, hogy hiába van kormánybiztosság, hiába mondják, hogy nagyszabású szervező munka kezdődött és indult meg a népjóléti ministeriumban. Aki ma egy szerencsétlen beteg családból — amelyben 6—8 ember él együtt nyilt tuberkulózisban levő testvérével vagy szüleivel, — valakit elhelyezni akar egy ingyen helyre, kénytelen olyan kálváriát járni, amelynek végén nem várja őt a megváltás, hanem eredménye száz eset közül 99-ben az, hogy az a szerencsétlen tovább is otthon marad, terjeszti a ragályt és fertőzi azokat, akik még szerencsésen egészségesek maradtak. (Alföldi Béla : A múltnak a bűne ! A' magyar államnak egy tüdővész elleni gyógyintézete sem volt !) Ilyen körübmények között igazán nem lehet "csodálni, ha az öngyilkosságok száma egyre szaporodik és még ebben az esztendőben el fogjuk érni — ha a jelek nem csalnak és a tempó ugy folytatódik, mint ahogy megindult január elejétől a mai napig — a 2000-es számot a statisztikában. Ennél a kérdésnél meg kell említenem" a mentők munkáját. A magyar mentőegyesületek a költségvetés szerint 1168 pengő segélyezésben részesülnek. Ez a segélyezés természetesen korántsem ér fel azzal a munkával, amelyet^ a mentőegyesületek ma végeznek. (Láng János : Nem méltó összeg !) A mentőegyesületek épugy, mint pl. a gyermekvédelemmel foglalkozó intézmények a társadalom jótékonyságára, utcai koldulásra, sorsjegyakeióki-a vannak ráutalva és az időjárás szeszélyétől vagy az emberek jó vagy rossz szivétől függ, hogy jövő évi költségvetésüket egyensúlyba tudják-e hozni. Szerintem ugy a mentőegyesületeknek, mint a többi szociálpolitikai, állami feladatokat végző egyesületeknek segélyezését komolyan fel kell emelni. A mentőegyesületekkel kapcsolatban külösen megjegyezni óhajtom azt, hogy a vidéki városokban is ki kellene ezt az intézményt épiteni, meg kellene szervezni és amennyiben lehet, kötelezővé tenni ezt az intézményt, mert ennek az intézménynek a munkája is nagyban hozzájárul a szociálpolitikai ministerium munkájának megkönnyitéséhez. A munkásbiztositásról most nem beszélek, utánam következő képviselőtársaim fognak erről részletesen beszélni, csak egyetlen egy tételt akarok kiragadni és ez az értékhatár, amely az alkalmazottaknál még ma is két millió korona. Amikor az alkalmazottak létminimuma 4 millió koronán felül van, amikor két millió koronából még a legprimitívebb ellátás sem lehetséges, akkor nem lehet hogy két milliónál néhány ezer koroval magasabb fizetésű tisztviselő ne élvezhesse a munkásbiztositás előnyeit. A költségvetésben az r idén is benne van a városok és községek hozzájárulásából fedezendő nyilvános betegápolási költségek és ugyancsak azok hozzájárulásából fedezendő gyermekvédelmi 6. évi május hó 18-án, kedden. költségek tétele. Ebben a kérdésben már az előző költségvetés tárgyalásánál is elmondottuk véleményünket, elmondottuk azt, hogy ezeknek a terhének az autonómiákra való áthárítása az autonómiák végromlását okozza és az fog ebből következni, hogy a városi lakosság és a birtokososztály közötti adózás aránytalansága még jobban emelkedni fog, az fog belőle következni, hogy a szanálás folytán az állam a bevételt a maga számára foglalja le minden téren, míg a másik oldalon a kiadásait átháritja az autonómiákra. Ilyen körülmények között valóban nincs helyén az, hogy a kultuszminister ur például erős kritikát mondott Budapestről, pedig ebből a két tétel' bői a Budapestre eső rész sokkal nagyobb, mint amennyit az egész vidék ad. A gyermekvédelem kérdésénél az előadó ur sok szeretettel emlékezett meg a Stefánia Szövetségről. Én ehhez az elismeréshez csak teljes meggyőződéssel csatlakozni tudok. Csupán azt kifogásolom, hogy amikor ezt a sok szeretetet ajánlja fel és fejezi ki, akkor nem mondja mindjárt utána, hogy a sok szeretethez kevés pénzt adott. (Dréhr Imre előadó : Megmondtam, hogy ezt sajnálattal állapi torn meg! — Vass József népjóléti és munkaügyi minister : Ö megmondta, én meg adok ! Éljenzés a jobboldalon,) Talán soha oly szükség nem volt a Stefánia Szövetség munkájára, mint most, amikor a csecsemőkorban elpusztult gyermekek száma egyre emelkedik, amikor az a munka, amelyet a Stefánia Szövetség végez, minden vallási, nemzetiségi és osztálykülönbségen felülemelkedve, a legnagyobb elismerést érdemli meg. Akkor tehát megtehetjük azt, hogy egyéb kiadások rovására a sok szeretetünk mellé pénzt, anyagi eszközöket is rendelkezésére bocsátunk, hogy a maga szervezetét ugy kiépíthesse, hogy a magyar falunak is juttasson a munkájából. Itt Budapesten annyira-amennyire el vagyunk látva ebben a kérdésben, hiszen itt vannak a klinikák, itt vannak a főváros gyermekotthonai, szülőotthonai és egyéb intézmények, a magyar vidék és magyar falu azonban ebben a kérdésben a legborzalmasabban el van hagyatva Itt sem engedhetjük meg, hogy ezek az intézmények az utcai koldulásra, utcai gyűjtésre legyenek szorulva, s hogy a társadalom jótékonyságát kelljen állandóan igénybe venniök. A gyermekvédelem, anyavédelem bajain és egyáltalán az egészségügyi bajokon túl ott van a borzalmas lakásnyomor, amely ugy Budapesen, mint a vidéken, ugy falun, mint városban egyformán lehetetlenné teszi az emberek megélhetését. Ilyen körülmények között valóban nem volna szabad megengedni, hogy a háztulajdonosok jóindulatától függjön, hogy valaki a lakásában maradhasson-e; a háztulajdonosok megítélésétől függjön, hogy a felmondás tekintetében, vagy _ a lakbérek tekintetében milyen álláspontot foglaljunk el. Abban a felterjesztésben, melyet Budapest székesfőváros közönsége intézett a népjóléti és munkaügyi minister úrhoz, a legborzalmasabb adatok vannak a lakásnyomorról. Azt mondta többek között a felterjesztés, hogy a szabad lakásgazdaság azt jelentené, hogy nemcsak a hajléktalanok ezreit nem lehetne fedél alá juttatni, hanem a lakással rendelkező szegényebb népréteg is az utcára kerülne. Az 1920. évi népszámlálás adatai szerint a Budapesten lévő 206.464 lakás 53%-a egyszobás, 26%-a kétszobás, tehát Budapest 928.000 lakosából 639.520, vagyis a lakosságnak több, mint háromnegyed része lakott ezekben az egy- és kétszobás lakásokban. Budapesten összesen 9329 ötilletve többgyermekes család van, tehát 5129 család lakott egyszobás lakásban. Több, mint 10.000 olyan ember volt Budapesten, aki egyszobás lakásban tizedmagával és még ennél többedmagával is lakott