Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-554

388 A nemzetgyűlés 554. ülése 192\ ministeriurn itt tárgyalt költségvetését nézem, ez a böjtölés nemcsak a múlt időre, hanem a jelenre és a jövőre is szól. A megoldatlan problémák területéről ki van ragadva egy-két probléma, ott dolgozik, mialatt az elhanyagolt többi területről tízezrével zuditják át az áldozatokat a már megmunkált, igaz, hogy ott is esak félig-meddig megmunkált területre. Nem kivánok most itt senkivel arról vitatkozni, hogy kinek a keserűsége régibb, látva ezt az abszolút nemtörődömséget, amellyel nálunk a szociálpolitikát, a szociálpolitikai munkát kisérik. Mi sohasem akartuk a magunk részére lefoglalni ezt a munkát, és azt tartjuk, hogy a nagy szerencsétlenségek sorozatában egyáltalában nem a legutolsó, hogy a szociálpolitikát mindig egy osztály ügyének, egy osztály érdekének tekintették. Amikor a minister ur a szociálpolitikát az egész nemzet szeretetébe és megértésébe ajánlja, ne feledje el azt, hogy a hivatalos közvélemény, amely az erre forditott összeget nem tekinti hasznos beruházásnak, az éhség minden feljajdulását igenis rendészeti problémának fogja fel a minister ur minden fogadkozása ellenére. Hiszen ezért is nem vettünk részt a belügyi tárca tárgyalásában. Arról, hogy rendészeti problémának fogják fel, nemcsak az én pártom tudna számot adni, hanem azok a pártok is, amelyek a maguk keresztény és nemzeti szervezeteikben is ott látják maguk előtt a tilalomfát, amikor a munkáskérdésben egy-egy lépést előre tenni akarnak. Az előadó ur szavai szerint pedig a konzervatív politikának egyik alkatrésze a konstruktiv szociálpolitika. A konzervatív politikáról megállapíthatjuk ezt, a reakciós politikában azonban, amely ma nálunk az embert még csak emberanyagnak sem tekinti — mert még ha emberanyagnak tekintené is, akkor is több gondot kellene, hogy reáforditson — mondom, ebben a reakciós uralomban, ebben a reakciós kormányzatban a szociálpolitikát valóban hiába keressük. Annak idején, amikor a háborút követő pusztulás mindjobban jelentkezett, amikor a háborút követő nyomor, betegségek, járványok az egész országban, az elgyengült fizikumok és ezeknek következményei jelentkeztek, a helyzet kikényszeri tette egy népjóléti ministeriurn megalkotását, az egyéb tárcákban szerteszórt ügyeknek egy kézben való egyesítését — legalább, akik erről a dologról akkor tárgyaltak, azzal a szándékkal csinálták, — azért, hogy ezek a kérdések egy tárcában, egy kézben összpontosítva legyen, aki ezekért a dolgokért felelős. Mi azt képzeltük, hogy Magyarország ujjáépitését is csak a népjóléti intézményeken keresztül tudjuk elérni, ugy gondoltuk, hogy a közegészségügy, a szociális ellátás, a munkanélküliek ügye nem egy osztálynak érdeke, nem egy osztálynak van erre szüksége, — ahogy maga a minister ur is igen helyesen megjegyezte bevezető beszédében, — azt hittük, hogy az éveken át elhanyagolt lakás és építkezési problémák, a közjótékonyságra rászorulóknak egyre emelkedő tábora, a háború szörnyű uszálya, a járványok és fertőző népbetegségek, a tönkrement gyermekvédelmi, anya- és csecsemővédelmi intézmények most már egy kézben egyesítve, az addig teljesen elhanyagolt munkásvédelmi kérdések egy tárcában összpontosítva végre megtalálták azt a területet, ahol azután komolyan fognak foglalkozni velük. Ez alatt az idő alatt, a háború néhány esztendeje alatt fogyasztották a felnőtteket, nem volt idő, pénz és gondoskodás a gyermekek számára, az apokalipszis szörnyű lovasainak patái alatt úgyszólván minden népjóléti intézmény elpusztult és ugy gondoltuk, hogy féltő gondoskodással fogják mindezeket újból felépíteni, féltő gondoskodás?. évi május hó 18-án, hedden. sal fogják ezeket a dolgokat ugy kezelni, fognak velük ugy törődni, amint az egyes tárcákban szétszórva, nem is lehet ezt kivánni. Ezek a reményeink, sajnos, hét esztendő alatt — a forradalmakat nem számítom, hiszen azok legtöbbnyire csak ezt a háborús munkát folytatták, — elsorvadtak, mint ahogy sorvad a tárca fontossága is, úgyszólván mesterségesen sorvasztják el. Ez alatt természetesen nem értem azt, hogy egy tárca fontossága attól függ, hogy a költségvetésben 50, vagy 100 oldalt ölel-e fel, mégis énszerintem a népjóléti tárca túlzásba viszi a lapidaritást. Azok a kérdések, amelyekkel tavaly is adósok maradtak, amelyekre tavaly sem kaptunk választ, az idén újból felmerülnek, az indokolás nélküli tételek tömegével találkozunk, amelyeknél talán egykettőnél hivatkoznak a tavalyi, ki nem elégítő indokolásra. Szerintünk a népjóléti tárca költségvetésében kellene kifejezésre jutni a szociálpolitikai szellemnek és a szociálpolitikai törvényhozás fontosságának ; márpedig megállapíthatjuk, hogy nálunk a szociálpolitikai szellem hazajáró lélek, a szociálpolitikai törvényhozás pedig csak annyira fontos, hogy egy javaslat tárgyalása a legnagyobb könnyedséggel halasztatik el hónapról-hónapra, hétről-hétre, amint ezt legutóbb a munkanélküliség esetére való biztosításról szóló törvényjavaslat tárgyalásánál láttuk. Ezeknek a javaslatoknak tárgyalása ugy megy, abban a tempóban, ahogy azt a nagy vállalkozás előírja ; érveik előtt meghajlik a minister ur. Hiszen amikor a múltkoriban azt mondották, hogy a munkanélküliség esetére való biztosítás esetén felszabadult összegeket a szakszervezetek politikai célokra fordítják, akkor ezt egész komolyan közölték a napi sajtóban is akkor, mint elfogadható és helyét megálló állítással foglalkoztak vele. Márpedig ennél a kérdésnél mindjárt megállapíthatjuk, hogy a szakszervezetek nem egy titkos társaság, amelynek pénzkezelésébe senkinek beleszólása nincs s már csak azért se mondhatók titkos társaságnak, mert mi sem házat, sein mozit, sem egyéb kedvezményt nem kaptunk a kormánytól, attól a kormánytól, amely egyik kezével a titkos társaságok kipusztítását igéri, másik kezével pedig a pénzsegitség elfogyásának veszélyét hárítja el felőlük. Azt kell hinnem ebben a kérdésben, hogy itt ilyen módon akarják a kereszténységüket dokumentálni, hogy

r ne tudja a jobb kéz, mit csinál a bal, de a szakszervezetek, sajnos, csak mindkét balkezét ismerik a kormánynak és igy politikai propagandára a szakszervezetek pénzeit annál kevésbbé lehetne fordítani, mert akkor ez a két balkéz rögtön és igen súlyosan lezuhanna a szakszervezetek fejére. Az állam nem tud adni annyi pénzt, amennyi a munkaerő konzerválására elegendő, ha akarna is, nem adhatna, hiszen Biró Pál képviselő ur jelentette ki még a tavalyi tárgyalásnál azt, hogy a munkahiány esetére szóló biztosítást Magyarországon soha sem lehet megcsinálni, és azt hiszem, ő nagyon jól tudja, miért tette ezt a kijelentést. Már idézték én előttem mások is ebben a parlamentben III. Napóleonnak azt a mondását, amelyet Eichard Cobden-nek mondott, hogy a vasgyárak urai a mi uraink is. Ennek a tövénytervezetnek tárgyalásánál ez a tétel újból beigazolódik. A munkaerővel való rablógazdálkodás a felemelt munkaidő, a lecsökkentett bérek mellé áll az állam is a maga erejével és a munkanélkülinek az állati élet biztosítását, a puszta élet átmentésének lehetőségét sem biztosítja. Hivatkoznak itt a rossz pénzügyi viszonyokra, hivatkoznak arra, hogy nem tudják ezeket a terheket viselni. Én ezzel szemben csak arra hivat-