Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.
Ülésnapok - 1922-553
332 A nemzetgyűlés 553. ülése 1926. évi május hó 17-én, hétfőn. megjegyzésein kívül áttérek a deklaráció egy más témacsoportjára, amely nem is annyira a politika, mint — mondjuk — inkább a kriminológia körébe tartozik. Beletartozik ebbe a csoportba az a megjegyzés, amelyet a deklaráció a frankügyben való szereplésemről tesz. T. Nemzetgyűlés, ez egy bűnügy, mely a független bíróság elé tartozik s én a magam részéről teljes nyugalommai várom, hogy a biróság előtt a tényállás teljesen tisztázódjék, mert az én lelkiismeretem tiszta és eféle támadásokkal engem megfélemlíteni nem lebet. (Helyeslés a jobboldalon) De van egy másik passzusa a deklarációnak, amelyre szükségesnek tartom kitérni, mert hiszen a deklaráció minduntalan azt mondja, hogy engem vezet gyűlölködés és elfogultság — mint ők maguk kifejezték •— a munkásokkal szemben, holott a magyar munkás és a szociáldemokrata párt között még igen nagy különbség van. Ugyanakkor azonban maga a deklaráció árulja el, hogy őket vezeti a gyűlölködés. Mert kifogásai sorában felhoz olyan dolgot, amelyet, midőn valaki a Házon és a mentelmi jog védelmén kívül hangoztatott, a független biróság őt ezért elitélte. Aki így tesz, azt csak gyűlölködés vezetheti. (Ugy van ! a jobboldalon.) És ha azt mondja a deklaráció, hogy annakidején Nagy Emil, az akkori igazságügyniinister ur megbélyegezte az én viselkedésemet ebben az ügyben, hát méltóztassék azoknak az uraknak, akik ezt állítják és papírra vetik, megnézni a Naplót, hogy az akkori igazságügyminister ur, mikor ebből az ügyből kifolyólag és az ő deklarációjából kifolyólag személyemben megtámadtak, itt felállt és kijelentette, hogy reám vonatkozólag ezt az ügyet ismeri és ő maga állította ki részemre a bizonyítványt. Ne a szociáldemokrata párt beszéljen tehát gyűlölködésről, mert engem — Isten látja lelkemet — soha senkivel szemben gyűlölködés nem vezetett, de igenis, kijelentem, hogy ministeri működésem első napjától kezdve éreztem a gyűlöletet, amely azokból a padokból áramlott felém. (Ugy van! a jobboldalon.) És nagyon gyakran volt szükség teljes önuralmamra, hogy ezzel a gyűlölettel szemben is megmaradjak annak, aminek kell lennem, amíg ebben a székben vagyok: objektív bírálónak még äz ellenzékkel és az ellenzéki akciókkal szemben is. (Helyeslés a jobboldalon.) Ezeket kívántam a szociáldemokrata párt deklarációjára válaszolni. Most méltóztassanak megengedni, hogy áttérjek magára a belügyi költségvetésre. Mindenekelőtt azért, hogy a nemzetgyűlés igen t- tagjai világos képet kapjanak a költségvetés pénzügyi eredményéről, összehasonlítom a jelenleg benyújtott költségvetést a legutolsó békebeli, 1914/15. évi költségvetéssel. Kötelességemnek tartom ezt megtenni annál is inkább, mert a lapokban és általában a közvéleményben minduntalan falbukkan az a gondolat, hogy egyes tárcák nagyobb összegeket költenek és nagyobb összegű kiadásokat vesznek fel a költségvetésbe, mint ahogy ez békében volt. Ha a belügyi tárcára vonatkozólag ezt az összehasonlítást meg akarjuk tenni, akkor mindenekelőtt le kell számolnunk azzal, hogy a háború előtt a régi belügyministerium ügykörébe tartoztak olyan ügyek, amelyek ma már nem tartoztak a belügyministerium hatáskörébe, viszont azonban bizonyos szempontból és bizonyos szervezetekkel bővült a belügyministerium hatásköre. Ha ezeket a levonásokat és összeadásokat végrehajtjuk, akkor tudunk csak igazságos öszszehasonlitást tenni. 1914/15-ben a belügyi költségvetés végösszege volt 124,558,000 aranykorona. IJbből levonásba kell, hogy jöjjenek az Országos vabbá a közjótékonysági és emberbaráti intézmények címén felvett összegek, amelyek ma más ministerium költségvetésébe tartoznak, ugy hogy az 1914/15-ös végeredményből le kell vonnunk 38 millió aranykoronát. Marad tehát 86 millió aranykorona, mint a békebeli belügyi költségvetésnek az a része, amely ma is a belügyi költségvetés terhére esik. Viszont ezt az összeget meg kell duzzasztani azokkal a kiadási tételekkel, amelyek azóta kerültek a belügyi költségvetésbe. Ezek a vármegyei számvevőségnek, továbbá a kémelháritásnak a költségei, az összes karhatalmak ellátási költségei, végül a folyamőrséggel járó kiadások annak idején a pénzügy ministerium haditengerészeti budget-jében szerepeltek. Ezen az alapon 7,700.000 pengőt, azaz aranykoronára átszámítva 6,700.000 aranykoronát kell hozzáadnunk ehhez a budget-hez, viszont hozzájön még a trianoni nyugdíjasok költsége, amely szintén 4,800.000 aranykoronát tesz ki. így tehát 1914/15-re átszámítva a belügyi költségvetés ma is szereplő tételeit, végeredményben 97,734.000 aranykoronát kapunk, amivel szemben a jelenlegi költségvetés végső összege 79 és V-z millió aranykorona, ugy hogy végeredményben a belügyi közigazgatás az országnak 18 millió aranykoronával kerül olcsóbba, mint békében. (Forster Eiek : Átszámitva csonka : Magyarországra !) Átszámítva aranykoronára. Épen azért, mert csonkaMagyarország van, kell a tételnek kisebbnek lennie. Azt bizonyítom, hogy az egész költségvetés egy hamadrészével kisebb. Ugyanezt az arányt találjuk a rendkívüli és átmeneti kiadásoknál is. Mindezeket csak annak dokumentálására mondtam el, hogy igenis, az ország megcsonkuJásával aránylagosan a belügyi költségvetés költségei is csökkentek. A csökkenés természetesen nem lehet teljesen arányos a területben, vagy a lakosság számában mutatkozó csökkenéssel, mert hiszen a kiadásoknak egész sorozata van, amelyeknek természetszerűen egyformán benne kell lenni a költségvetésben akár nagy állam, akár kis állani kormányzatáról legyen is szó. Most áttérek a lefolyt vitának egyik legtöbbet emlegetett és a legtöbb oldalról megvilágított tárgyára, nevezetesen az úgynevezett szabadságjogokra. (Halljuk ! Halljuk !) Az előbb voltam már bátor általánosságban beszélni erről a kérdésről, most tehát csak olyan konkrétumokra fogok kitérni, amelyeket egyes képviselő urak felemiitettek. _ Fábián Béla igen t. képviselőtársam kifogásolja azt, hogy olyankor, amikor bizonyos alapszabályok jóváhagyás végett a belügyministeriumba benyujtatnak, vizsgálat tárgyává teszi a belügyministerium illetékes osztálya azt is, hogy az egyesület létrehozói, vezetősége milyen előéletű, ezek ellen nem lehet-e büntetőjogi, politikai vagy állambiztonsági szempontból valami kifogás ? Nem egészen értem, hogy miért kifogásolja ezt a t, képviselő ur, mert hiszen mindaddig, amig egyesületi rendészet van, — és majdnem minden államban van egyesületi rendészet — természetes, hogy az első kérdés, amely felvetődik az alapszabályok jóváhagyása alkalmával az : vájjon, kik az alapítók, miért alakították az egyesületet és milyen célból alakították azt, vájjon nyujthatnak-e az egyesület céljával kapcsolatban garanciát arra, hogy alapszabályaiknak a jövőben valóban megfognak-e felelni? (Lendvai István : Ez is hipokrézis, mert a Weltnereket és a Lovászyakat hazaengedik ! — Zaj.) Nézetem szerint olyan egyesületeknek, amelyek valóban kifogástalan célra, kifogástalan egyének által
