Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-548

Á nemzetgyűlés 548. ülése 1926. évi május hó 10-én, hétfőn. 105 hitték: jönnek a magyarok, annyira érezte ennek a történelmi magyar nemzetnek minden tagja, hogy a trianoni gyalázat elviselhetetlen. Lelkileg nem tudtunk ebbe beletörődni és az idők elején állandóan katonai lehetőségeken gondolkoztak az emberek, amelyekkel vissza lehetne állítani az életképes Magyarországot. Az idők távlatából tekintve, azt kell mondanom, hogy voltak is katonai lehetőségek az idők elején, amelyeket, sajnos, kihasználatlanul hagytunk 1919-ben, a kommunizmus letörése után Középeurópába még teljesen dezolált káosz képét mutatta. Szalonikitől Danzigig akkor még két hadosztállyal végig lehetett volna sétálni. És én eimlékeztetek arra, hogy volt egy időpont, — mjég pédlig konkréten az orosz-lengyel háfeora idején, 1920-bam, a varsói csatát megelőzőleg — amikor egy bizonyos nagyhatalom részéről is jelentkezett azi az óhajtás, hogy Magyarorsziág igenis katonailag készüljön fel, menjen a leíhigtyel segítségére, és ebben az esetbein a trianoni határoknál) lényegesen jobb határok lettek volna biztosithatók Magyarország számára. Abban az. időben a kommunizmustól való félelemi, az orosz szovjethadsereggel való találkozjáls elől való kitérés vagya, bizonyos bátortalanság és! félénkség, amely akkor, sajnos, a nemzet vezető köreibein uralkodott, lehetetlenné tetteik azt, hogy Magyarország katonailag, külföldi nagyhatalom által megfelelően támogatásban részesülve, bizonyos erővel léphessen fel a nemzetközi politika porondján és ha másként nem, katonai erővel iparkodjék a maga szituációját niegjavitani. 1920 nyarain eldőlt a varsói csata sorsa és azóta azt kell mondanom: Magyarország számára a magyar kérdés megoldása tekintetében katonai eszközök többé nem állottak rendelkezésre. A helyzet stabilizálódott, mindenütt kialakultak az uj nemzeti hadseregeik

1

, amelyekkel szemben a mi meglevő erőnk olyan inferior és főleg katonai feszültségnek annyira jelentéktelen, hogy katonai megoldásokra gondolni egyenesen esztelenség- . vétek és bűn volna a nemzettel szemben bárki részéről!. Ilyenformáin előtérbe nyomultak a diplomáciai megoldások lehetőségei előtérbe nyomult a magyar ikérdéis diplomáciai megoldásának kérdése, és emlékszem jól, hogy annakidején, 1920-ban, 1921-ben és 1922-ben is a magyar politika vezető tényezőinek az volt az irányelvük, hogy a magyar kérdés — nagyon, helyesen — egy egységes komplexum, olyan megoldatlan probléma, amelyet csak együttesen lehet és szabad elintézni, s a magyar állam vezetőinek nem szabad belemenniök abbai, hogy bizonyos kérdéseket izoilláltan ikiragadtva, azokat szomszédaijnlk tetszése szerint vagy épen azoknak kívánsága értelméoen oldjuk meg; nekünk bizonyos passzivitást kellett tanúsítanunk minden nemzetközi törekvéssel szemben, amely velünk vagy rajtunlk keresztül akart érvényesülni, mindaddig, amíg a magyar kérdésben; egy igazságos reívizió keresztülvitele lehetőnek nem látszott. A brueki és marienbadi találkozásokon és általában az akkori egész magyar külpolitikában ez volt az irányadó elv és én a magam részéről csak sajnálom, hogy ezt az alapot idő előtt elhagytuk, hogy erről az alapról letértünk az egyedül akceptabilis alapról, .eltértünk az általános revizió gondolatától s alkalmat és módot nyújtottunk az erősebb félnek arra, hogy az egyes kérdések gyakorlati tárgyalásánál, — nem lévén egységes koncepció, nem leven egységes elgondolás — pontról-pontra, minden pontnál a maga akaratát kényszeritse rá a magyar nemzetre. A nélkül, hogy a részletékibe belemennek,-— hiszen nagyon is ismert és fájdalmasan ismert dolgok ezek, amelyekre utalni akarok, — egészen^ röviden csupán fel akarom sorolni a diplomáciai akcióknak azt a láncát, amelynek minden egyes szeme a magyar államiság, a magyar nemzet és főleg a trianoni béke revíziója szempontjából egy-egy kudarcot, visszafelé való

1 haladást jelent. Annak idején a trianoni békeszerződés aláírásába, — az u. n. békeszerződésnek aláírásába, amelyen az entente-nagyhatalmák nyomós érveink ellenére semmiféle változtatást nem eszközöltek — belement a kormány és a magyar nemzetgyűlés az úgynevezett Millerand-féle kísérőlevélben foglalt ígéretekbe vetett hittel. Ez a Millerand-féle kísérőlevél lényeges határkiigazitasokra tett ünnepélyes ígéretet. Röviden utalnom kell arra, hogy azok a határmegállapitó bizottságok, amelyek itt dolgoztak és amelyek a Népszövetséghez bizonyos jelentéseket is tettek, a Népszövetség részéről lényeges változtatást a mi javunkra^ egyáltalában nem hoztak. Megtörtént a határok végleges megállapítása és minden várakozáson alul maradt a magyar álláspont honorálása; minden ponton a nagyentente-, illetőleg á kismtente-hatalmak akarata érvényesült ^ s P Népszövetség a jóindulatnak még csak látszatát sem iparkodott kelteni ezekben a kérdésekben, úgyhogy én a magam részéről csak őszinte sajnálatomat fejezem ki afelett, hogy azokat a határmegállapitó jegyzőkönyveket, amelyek ilyen módon egy ünnepélyes Ígéret megszegésével jöttek létre, a magyar delegátusok aláírásukkal látták el. Ugyanez volt a helyzet a kisebbségek kérdésében is. Annak idején, amikor a Népszövetségbe való belépés kérdését tárgyaltuk itt a Házban, az egyik legerősebb érv a népszövetségi politika mellett az volt, hogy a határokon túllevő kisebbségeket csak a Népszövetségen keresztül lehet megvédelmezni. Az eredmény ismeretes. Ismeretes azoknak a petícióknak, magán- és hivatalos panaszoknak légiói, amelyek a Népszövetség tanácsa elé kerültek és amelyeknek megoldását meritorikus tárgyalás nélkül, formai indokokra való hivatkozással, közönséges szabotázssal állandóan elodázták, amikor pedig mód és alkalom nyílott volna konkrét eredmények elérésére — mint pl. a brüsszeli tárgyalás idején az erdélyi optánsok földbirtok ügyében — szomorú és gyászos diplomáciai kudarccal lettünk gazdagabbak: a kisebbségek védelme tekintetében egyetlen egy ponton sem sikerült konkrét gyakorlati eredményeket elérnünk. Az a beszéd, amelyet Lukács György igen t. képviselőtársam a költségvetés általános vitája során itt a nemzetgyűlésen mondott, engem határozottan igazol abban a régi felfogásomban, hogy a népszövetségi politikát megindulásának első percétől kezdve bizonyos averzióval és éles kritikával kisértem. Lukács György t. képviselőtársam — aki, lehet mondani, egyik legagilisebb és leglelkesebb szószólója volt a népszövetségi gondolatnak — maga teljes rezignációval volt kénytelen megállapítani, hogy a népszövetségi politika a magyar kérdésben tökéletesen csődöt mondott és ettől a politikától eredményt várni nem lehet. Bár én a magam részéről mindig kötelességemnek tartottam a Népszövetség előtt tárgyalt kérdé15*