Nemzetgyűlési napló, 1922. XLIII. kötet • 1926. május 07. - 1926. május 19.

Ülésnapok - 1922-548

104 A nemzetgyűlés 548. ülése 1926. évi május hó 10-én, hétfőn. előretolt őrtornyot, hidfőt épit ki magának, hogy onnan adandó alkalommal rajtaütéssel intézzen támadást Közép-Európában á polgári rend^ ellen. T. Nemzetgyűlés! Ezzel kapcsolatban még röviden rátérek egy kérdésre, amely szintén osztrák-magyar vonatkozású és rendezetlen kérdés. Ugy tudom, hogy mi Ausztriával a Burgenlandot illetőleg kötöttünk egy döntő birósági egyezményt és ebben kötelezettséget vállaltunk arra, hogy a felkelők által okozott károk .-jórészét megtérítjük. Tudok konkrét eseteket hogy egyes egyének, akik nem azért mintha a felkelők bántalmazták volna őket, hanem inkább azért, mert lelkiismeretük szénája nem volt rendben s ezért elmenekültek, súlyos pénzeket kaptak kártéritésképen. Viszont nem tudok olyan eseteket, hogy az osztrák megszállás által elűzött emberek bármilyen kártérítést is kaptak volna. Azt hiszem, hogy a döntő birósági egyezmény a viszonosság elvén épül fel. Arra kérem tehát a kormányt, hogy. a károk Írassanak össze, állapíttassanak meg és téríttessenek meg épugy, mint ahogy mi kénytelenek voltunk megtéríteni a mi állampolgárainkat — mert hiszen akkor a mi állampolgáraink voltak — ért állítólagos károkat. Mindaz, > amit beszédemben eddig mondottam, igazolja, hogy Európa viszonyai most vannak kialakulóiban. Életkérdés ránk nézve, hogy e folyamat során mik-épen alakul ki Európa térképe. Nekünk, legyőzött kicsiny országnak kockázatos volna idő előtt belekapcsolódnunk az események folyásába; de annál inkább rieben kell lennünk és annál inkább fontos, hogy ilyen 'külpolitikai tekintetben döntő jelentőségű kérdésekben egységesek legyünk. Itt mutatok rá a frankügynek külpolitikai vonatkozásaira is. A frankügy olyan időben, amidőn leginkább volt szükség az orsizág becsületének érintetlenségére és a kormány szeplőtelen tekintélyére, zúdította rá a szennynek árját erre az országra. A frankügy ép-olyan időben, amikor a kormánynak mindkét sziemé- ; vei figyelnie kellett volna, kötötte le a kormánynak mindkét kezét. A frankügy épen olyan időben, amikor a nemzetnek egységesnek kellett volna lenni és egységesen keltett volna állni a kormány mögött, dobta bele a mérgező visszavonás anyagát a nemzet testébe. Eszembe jut Herczeg Ferenc nagysikerű értékes darabjának, a Hidbak egy része, amikor azt mondja: Nálunk szárnyuk van az embereknek, repülnek, de repülésük olyan, mint a bibicmadáré, mindig egy pocsolya körül kóvályog. Aki a magyar politika legutóbbi történetét figyeli, igazat ad nekem, amikor azt mondom, hogy a magyar politika mindig talált egy pocsolyát, amely körül repdesett. Most is van egy pocsolyája és e körül kóvályog, a helyett, hogy tényleg szárnyra kapva, a nemzet érdekeinek magaslatáról nézné az eseményeket. Pedig, ha volt olyan idő, amikor fontos lett volna, hogy ne ilyen botrányok kiössék le figyelmünket, hanem egész figyelmünket a külpolitika fel© irányítsuk, ahol ma fejlődik minden* ahol ma alakul ki Európa képe, amely képnek mikénti kialakulásától függ, vájjon csonkáik maradunk-e, vagy megvan-e a reményünk arra, hogy nemzeti ideáljaink és nemzeti álmaink megvalósulhassanak, épen a mai idők azok, amelyekre ezek a megállapítások ráillenek. Én, amikor arra kérem a külügyi korj mányt, hogy az általam felvetett kérdiéseket fontolja meg, kijelentem, hogy a kormány iránt bizalommal viseltetvén, a költségvetést elfogadom. (Élénk helyeslés a johboláalon és a középen.) Elnök: Szólásra következik? Hebelt Ede jegyző: Eckhardt Tibor! Eckhardt Tibor: T. Nemzetgyűlés! (Halljuk! Halljuk!) Az egyik napilap tegnapi számában statisztikát olvastam a folyó év tavaszán elkövetett öngyilkosságokról. 1926 január 1-től április 23-ig 1245 öngyilkosságot követtek el Budapesten, kétszer annyit, mint ugyanez idő alatt 1925-ben és háromszor annyit, mint ugyanezen idő alatt 1924-ben. Nem egészen négy hónap alatt tehát Budapest lakosságából körülbelül IV2 pro mill követett el öngyilkosságot. Ez a statisztika világrekordot jelent az öngyilkosságok történetében és szörnyű példája annak a rettenetes lerongyolódásnak és leromlásnak, amelyben ez az ország sínylődik. Talán azt méltóztatnak kérdezni, hogy a külügyi tárca költségvetése kapcsán minő aktualitása van egy ilyen adatnák. Ez az adat a magyar sorsnak és azt kell mondanom, a magyar jövőnek prognosztikonja. (Ugy van! balfelől.) Trianon súlyát évről-évre jobban érezzük vállainkon, és maga a ministerelnök ur, aki éveken keresztül sokszor rózsás képeket festett itthon és a külföldön a magyar helyzetről, egyik legutóbbi beszédében, a Tisza Istvánemlékvacsorán kénytelen volt r megállapítani, hogy igy nem lehet tovább élni. A Turulmadár hátáról, a Ferenc József-hidról egyre többen és többen ugranak le fess halálugrással a nemzetközi Dunába; de mi törvényhozók nem azért vagyunk itt, hogy egyszerűen tudomásul vegyük és regisztráljuk ezt a tényt, hanem azért, hogy levonjuk a következtetéseket és lehetőleg provideáljunk, amennyire tőlünk telik. Ha ebbe a perspektivába állítom a magyar kérdést, s azt kérdezem: hogyan jutottunk idáig, akkor mindenekelőtt meg kell állapitanom a kétségtelen tényt: a magyar kérdést Trianon teremtette meg. (Szilágyi Lajos: ügy van!) Trianon előtt nem volt magyar

# kérdés. Magunk sem tudtuk valamikor a régi jó békeidőkben, hogy ez az ország micsoda erőforrásokkal, gazdagsággal és lehetőségekkel rendelkezik. Trianon nyitotta fel a szemeket abban a vonatkozásban, hogy mi is volt ez a régi integer Magyarország. Ma már tisztán és világosan érezzük, hogy t ebben a megcsonkított, lehetelen csonk módjára itt Középerópában visszahagyott Magyarországban # életlehetőségek nincsenek, nemcsak hogy a fejlődés lehetőségei nincsenek meg, de nincsenek meg a puszta vegetativ élet fentartásának lehetőségei sem és múlhatatlanul pusztulást vár erre a nemzetre, a tökéletes pusztulás, mert a gazdasági nyomorúság és lerongyolódás múlhatatlan maga után vonja az erkölcsi pusztulást, a néplélek desorganizációját. Végeredményében ez az állapot belpolitikailag is az anarchia, a teljes felbomlás felé kell, hogy vezessen, mert állandóan fentartani a nyomorúságnak azt a fokát, amely ma tapasztalható, semmiféle erőhatalommal nem lehet. Valamennyien éreztük a trianoni béke megkötésekor, hogy ez a helyzet tarthatatlan, elviselhetetlen, s nem maradhat fenn. Emlékeztetek pszichológiai állapotra amely akkor uralkodott, amely úgyszólván terminusokat tűzött ki, hogy mikor fog a helyzet megváltozni. Az idők elején a határokon innen és túl, ha a határ közelében körvadászat volt, azt