Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-539

 nemzetgyűlés 539 í ülése 1926, L Megállapítást nyert, hogy az átalányösszegek arányosításához ipa rosszak ér tök véleménye soha­sem fogadtatott el, ellenben a fizetési meghagyá­sokon, illetve a fellebbezések elutasításában az van feltüntetve, hogy ; »a szakképviselők javaslata alap­ján« állapíttattak meg a kivetett összegek. 5. Adatok igazolják, hogy szezoniparosokkal létesített egyezségek dacára a forgalmi adó vissza­menőlegesen kirovatott, holott az érdekeltek az egyezség értelmében adójukat bélyegjegyekben tartoztak leróni. Ennek az állításunknak igazolására felhozzuk még, hogy a hatóságok a legkevésbé sem ismerik egy olyan ipartestület tagjainak a viszonyait, mint a mienk, a Kiskomárom és Vidéke Ipartestület tagjaié. Hat községből összevont ipartestület ez, amely számlál összesen 154 tagot, és amely tagok­nak 80 9 /o-a csak legfeljebb az év felerészét dolgozza ipari munkával, az év másik részét pedig földmun­kával kénytelen eltölteni, mert iparában munkája nincs, ezért általányozni őket lehetetlenség. Felhozzuk még védelmünkre, hogy a falusi iparos a nagy verseny miatt a rendelővel szemben forgalmi adót soha fel nem számithat és igy a 2°/o-os forgalmi adót az iparos, mint kényszeradót köteles az állampénztárba sajátjából befizetni. Téves a forgalmi tisztviselőknek az általuk kidol­gozott sablonos kivetési kimutatása, hogy egy szabó vagy cipész mennyit tud elkészíteni, mert azzal nem számolnak, hogy a falusi iparos csak idénymunkát végez, az év egy részét munkahiány miatt a me^őn kénytelen eltölteni. A fentiek igazolják, hogy a forgalmi adó mai rendszere az általános elégedetlenségek kútforrása és megéreit arra, hogy ezt a rendszert egy |obh, igazságosabb rendszer, az egyfázisos rendszer váltsa fel.« Ezért a kiskomáromi ipartestület alázatos instanciával fordul a pénzügyminister ele, köve­telvén tőle azt, hogy az egyfázisos forgalmi adórendszert hozza be, ami azután lehetetlenné fogja tenni azt az anomáliát, hogy egy-egy cikk után a fogyasztó négyszer-ötször legyen kénytelen megfizetni az államnak az adót. De hogy ez a panasz milyen általános, azért nemcsak az én kerületem egyik ipartestületének panaszát hozom a nemzetgyűlés elé, hanem itt van a kezemben egy idegen kerületből származó és oldalakra terjedő aláírásokkal ellátott memorandum, amelyet Szentpéterpuszta kisiparosai írnak, akik alázatos instanciájukban azzal járulnak a pénzügy­minister ur elé, hogy őket [olvassa) : »egyszerűen meg se kérdezik, csak kivetik rájuk az 50—70 ezer koronás forgalmi adót. Megérkezik erre vonatko­zóan a zalaegerszegi pénzügyigazgatóság fizetési meghagyása, és kivetik az adót átalány alapján olyan iparosokra, akiknek vagy csak a nyár folya­mán van keresetük, mint pl. a cséplőgéptulajdono­soknak, vagy pedig csak a téli évadban, mert a lábbelikészitő-munka a falusi kisiparosoknál a nj'ári hónapokban teljesen szünetel«. Ezek is hiába jajdulnak fel és hiába fordulnak a pénzügyminis­zterhez, ő a maga megcsontosodott rendszeréből engedni nem hajlandó. Különösen fájlalja a magyar közvéleménynek egy része, a magyar polgárság tekintélyes része, hogy a hadikölcsönöknek legalább némileg való valorizálását semmiféle eszközzel nem tudják ke­resztülvinni. Én a magam véleményéből nem csi­nálok titkot. Ellene vagyok annak, hogy a hadi­kölcsönöket az egész vonalon valorizáljuk, azonban elképzelhetetlennek tartom, hogy a pénzügyminis­ter azzal utasítson vissza küldöttségeket, hogy majd 10 esztendő múlva jön egy másik pénzügy minister, aki majd a kívánságukra feleletet ad és aki ezzel a kérdéssel is hajlandó lesz foglalkozni. Mégsem lehet a hadikölcsOnök kérdését igy elintézni. [Ugy évi április hó 27-én, kedden. 29 van! balfelől.j Mert habár nem tartom méltányos­nak, hogy egy lerongyolódott, koldus ország a hadikölcsönöket teljes értékben valorizálja, és azok­nak a nagy intézeteknek, bankoknak, valamint nagy vállalatoknak, amelyek a háború alatt vérből ara­nyat csináltak, és meggazdagodtak, ha a mercségük egy részét hadikölcsönökbe fektették, "most ezt nekik valorizálva fizesse vissza az állam, de ha ezt nem tartom is igazságosnak, azt sem tarthatom igazságosnak, hogy szegénj', kicsi existei ciák, kis nyugdíjasok, szerencsétlen volt tisztviselők az egész vagyonukat elvesztették, akkor, amikor másokat, akik nem áldoztak ugyanilyen mértékben az állatni szükségleteknek, nem éri ez a veszteség. Ezt nem tartom méltányos dolognak és sürgős orvoslást kérek pl. az árvaszékek pénztáraiban feküdt árvavagyonok hadikölcsönökbe fektetett összegére vonatkozóan. (Helyeslés a bal- és a szélső­baloldalon.} Elképzelhetetlen, hogy a kiskorú árva, aki a maga vagyona felett intézkedni nem tudott, akinek nem volt még meg a kellő judiciuma és joga sem volt ahhoz, hogy a maga vagyona felett rendelkezzék, akinek a pénzét ministeri "rendeletre, felső oktrojra egyszerűen hadikölcsönökbe fektet tették, most, mint egykori nagy vagyon örököse, vagy pedig olyan vagyon örököse, amelyből min­denesetre exisztenciát tudott volna teremteni ma­gának, ütheti nyomát az örökségének. (Kiss Meny­hért : Erkölcstelenség Î — Sándor Pál : Szégyene az országnak !) Ez igazán szégyene az országnak. (Sándor Pál : A gazember menekül, a becsületes ember pedig tönkremegy ! — Kiss Menyhért : Hogyan fizet az állam a külföldnek, ha a saját polgárainak sem akar fizetni ! 1) Ha a kormány, mondhatnám, a rendeletileg elkonfiskált árvavagyonok valorizált visszafizetése, vagy legalább is részben való valorizálása elől továbbra is kitérne, az egész közvélemény együtt tartana az érdekelt felekkel, akik akár az árvaszéknél heverő pénzük miatt, akár szegény ember létükre csekély összegű hadikölcsönjegj^zé­sek révén, akár pedig életbiztosítás címén meg­károsultak. Eg3 T ütt tart ezekkel az egész ország komoly közvéleménye és követeli, hogy a kormány, a szociális helyzetet mérlegelve, találja meg itt is az orvoslás eszközét. (Kiss Menyhért: Ezzel kell foglalkozni, nem a Molinum támogatásával!) Megdöbbenéssel keli azonban bejelentenem a t. pénzügyi kormányzatnak, hogy az adóbehajtás rendszere annyira elfajult, annyira eldurvult, hogy erre példát a régi időkben egyáltalában nem talá­lunk. A végrehajtók, akiket most már egy évti­zede nem láttak az emberek, akik egy kipusztult hivatalnokosztálynak voltak már minősíthetők, és kik közül már egy évtizede alig láttunk mutatóba egyet-egyet, újra megjelentek, mégpedig nemcsak városokban, a kisiparosok és kiskereskedők mű­helyeiben, hanem megjelennek a szegény föld­mívesnél, megjelennek falukon olyan helyeken, ahová 25 — 30 esztendő óta végrehajtó nem tette be a lábát, mert a falu dolgos népe mindig ismerte azt a kötelességét, hogy mikor kell néki az adó­filléreit leróni. Ma azt a megdöbbentő képet kell a pénzügyi kormányzat elé festenem, hogy nem­csak a földtulajdonosoktól, hanem szegény nap­számosoktól ,is elviszi a végrehajtó a vánkost, a párnát, az asztalt, szóval olyan tárgyakat, ame­lyeknek a lefoglalását a törvény határozottan és világosan tiltja. Tolnáról jelentik nekem azt az esetet, hogy egy szegény napszámos ágyát vitette el a végrehajtó épen akkor, mikor a felesége be­tegen feküdt abban az ágyban. Feleségét, a beteg asszonyt a végrehajtó kitétette és ugy vitette el a napszámos ágyát. A végrehajtók itt-ott határozottan megszegik a fennálló törvényt. Lehetetlen, hogy a E énzügyi kormányzat behunyja szemét ez előtt a rutalitás előtt, melyet ebben a körben látunk.

Next

/
Thumbnails
Contents