Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-542

A nemzet g y illés 542. ülése 1926. évi április hó 30-án, pénteken. 241 erkölcsi megújhodást megteremtenünk, ha valami csodálatos és érthetetlen módon mindig megtorlatlanul maradnak bizonyos dolgok amelyeket talán nem lehet egészen perrendszerüen bizonyítani, de amelyekről nyilvánvaló hogy abba az erkölcsi fogalomba ütköznek, melyet .valaha a mi apáink — kell, hogy igy nyilatkozzam, mert e Ház legfiatalabb tagjai közé tartozom, — ugy neveztek hogy publica honestas. Lehetetlen egy nemzetnek, amely külső és belső tényezőkön kivül kétségtelenül a maga erkölcsi — talán — zavarának is köszönheti a maga integritásában való összetörését, területi integritását komolyan remélnie, ha erkölcsi integritását nem tudja megszerezni. Az a hatalmas orosz cári birodalom, az a behemóth-birodalom a történelem logi kaja szerint kellett, hogy összeomoljon, mihelyt évtizedeknél ezelőtt a becsületes és az értelmes embernek ugy kellett ott éreznie és neveznie is magát az orosz iró szerint, hogy »felesleges ember«. Mikor egy nemzet számára a tisztességes és komoly emberek feleslegesek, amikor mindig azt kell látnia egy nemzetnek, hogy nem tudni, mely okok összejátszásánál fogva, mindig csak a becsteleneknek és egyúttal értelmetleneknek is jár a jólét, jómód és szereplés, akkor khete len, hogy az a nemzet megéljen, mert a tisztességes emberek kétségbeesése a halála egy nemzetnek. Mi hiába gondolunk arra, hogy valaha feltámadunk, ha azt kell látnunk, hogy vannak kétségtelenül közéleti és egyéni morálba egyaránt ütköző, nagyon magasrangu egyének is, akiknek számára nincs erkölcsi halál — nem a fizikait kivánom és hirdetem, de erkölcsi halál sincs számukra — akkor, amikor dolgozó, becsületes, törekvő emberek százai és ezrei számára nem is marad már más, mint a fizikai halál. Méltóztatik azt hinni a t. Nemzetgyűlésnek, hogy ez a nemzet majd akkor, ha egyszer el kell sülyednie a világ nagy vásárján, egy olyan sirba fog elsülyedni, amelyről Vörösmarthy Mihály énekelte, hogy legalább azt a sirt majd a népek milliói veszik körül és szemükben gyászkönny ül ? Attól kell rettegnem — fájdalommal nem szívesen mondom ki, szeretném, ha kifelé nem is lenne visszhangja, — hogy nem ilyen sirba fogunk elsülyedni, ha a dolgok igy mennek tovább, hanem inkább egy erkölcsi s/emétdomb alá kerülünk és — a történelem törvényei kegyetlenek a történelem törvényeivel nem lehet szembeszállni — valamely szélvihar elsodor bennünket. Nem akarom hinni, — bizom benne, hogy lesz még módja talán annak, hogy itt egy uj generáció valahogyan kinosan, keservesen felnevelkedjék — de attól is kell félnem, hogy szinte természettudományos módon beszéljek, vájjon lehet-e szemétdombon liliomokat nevelni ? Ha valaki, ugy csekélységem az, aki a legfájóbb szeretettel szeretem ezt a mai magyar ifjúságot, tőlük remélek mindent; nem látok más megoldást, mint ezt az ifjúságot, de attól kell félnem, hogy ha bizonyos erkölcsi és egyúttal anyagi atmoszférát meg nem adunk ennek az ifjúságnak, akkor ez az ifjúság majd csak arra lesz jó, hogy a fejfánknál megálljon és átkozzon bennünket bűneinkért, mulasztásainkért. Most még csak egy általános kérdésre akarok visszatérni és ez valószínűleg felszólamláscm befejezéséül is fog szolgálni. Méltóztatik látni, hogy az a rövid idő, amely rendelkezésemre állott, á'talánosságokra kényszerít Itt állandóan azt hallom azok részéről, akik talán pártkülönbség nélkül, szivük szerint ugy gondolkoznak hazánk jövőjéről és a mai helyzetről, mint csekélységem, hogy dobbal nem lehet verebet fogni, hogy nem lehet szélsőségesnek lenni, okosan kell csinálni mindent. Kérdezem attól a sok okos embertől : vájjon dobnélkül megfogták-e a verebet ? Meg kell ezt kérdeznem — jogom van erre — mert én azt a szélsőségemet abban a pillanatban eldobom és szégyelném magam, ha egy szélsőséges hangot megütnek is, h.. az Önök által — nem mondom, hogy mindnyájuk által — de többségük által hirdetett okosság legalább azt jövedelmezte volna, hogy tt törvényes módon, az ellenforradalom kitörése és úgynevezett diadala óta, a dolgozó, becsületes, ezeréves keresztény magyarság hegemóniája biztosíttatott volna. — De méltóztattak ezt megcselekedni ? Ha pedig ez nem történt meg, akkor nem bírom elviselni azt az állandó vádat, hogy a keresztény ember nem való erre, nem való arra, a keresztény ember nem született erre, nem született arra. Bocsánatot kérek, Nurmit, a finn világbajnokot, a futóbajnokot, az egész sportvilág elismeri ; de méltóztatik azt hinni, hogy az a világbajnok, egyetlem lépést is tudna tenni, ha mindkét lábára 100 kilós súlyokat és béklyókat raknánk? (Meskő Zoltán î Ugy van !) Nem méltóztatnak látni, hogy annak a szegény keresztény magyarságnak, amely évszázadok csalódásai és különösen az utóbbi évtizedek keserves csalódásai után szeretett volna feltámodni, még arra is képes volt, hogy a magyar politikában hitt, pedig százszor joga lett volna abból kiábrándulni, mindig és mindig azt kell látnia, ezer és ezer vonatkozásaiban, hogy örökké csak az ő kezét-lábát, az ő exlsztenciáját nehezítik. Amikor végre egy keresztény irányzatnak odáig kellett jutnia, hogy csak a Bacherek számara teremnek milliárdok, amikor azt kell látnia, hogy pénzügyi, gazdasági és egyéb vonatkozásokban itt minden csak annak a fajnak jár, amely ennek az országnak tönkretételct 70 év alatt olyan gyalázatos módon beteljesítette és azoknak, akiket ugy kell hívnunk papír szerint, hogy keresztények, akik azonban eladták magukat és segítik ezt a fajt diadalra jutni, akkor még azt cselekedjük ezzel a mi keresztény magyar fajunkkal, amit a hatezer éves faj cselekedett az Ur Jézus Krisztussal szemben, hogy még a szemébe nevetünk és rossz néven vesszük tőle, hogy nem tud leszállani a keresztfáról. Azt kell hogy mondjam, ezt a magyar Krisztust, ezt a szenvedő keresztény magyarságot legalább addig is, amig a határon a demarkációs vonalon tul nem jut, segítse a keresztény kormány zatunk, amely a hatalom eszközeivel rendelkezik, s ha a trianoni keresztfáról nem is tudja leszállítani, de legalább segítse szögeit meglazítani, szenvedéseit csitítani ! Ha ez megtörtént, akkor van reménye ennek a nemzetnek és ennek az országnak arra, hogy halottaiból feltámadjon. Most nem akarok még egy kérdésre rátérni, mert azt hiszem, a napirend megállapításánál módom lesz erről is szólni. Volt itt egy keresztényszocialista képviselőtársam, aki arról beszélt, hogy a szociáldemokrata szakszervezetek részéről nem tűrik azt, hogy azok a munkások is érvényesüljenek, akik a nemzed szinű zászlót viszik. Nagyon félek attól, hogj

r ennek a keresztény, nemzetinek nevezett uralomnak az lesz a vége, hogy a holnapi napon, az ellenforradalom után, az Országház pincéje felett pár méterrel fel fog repülni az a vörös zászló, amelyről valamikor azt hittük, hogy annyi szenvedésünk, annyi üldöztetésünk után végre lehanyatlott. Ismételten, azt hiszem a napirendnél erről módpm lesz majd beszélni. Én most arra a zászlóra térek vissza, amelyről beszédem elején beszéltem, arra a magyar zászlóra, amerről itt kiderült, hogy a mi külügyi apparátusunk hosszas kérdezősködések után sem ismertette az érdeklődő és jóakaratú külföldi cégeknél. Igy nem fogjuk tudni ezt a magyar zászlót odaplántálni a Kárpátok ormára, pedig nekünk semmi más létjogosultságunk nincs, mint az, hogy minden