Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.
Ülésnapok - 1922-542
A nemzetgyűlés 542. ülése 1926. évi április hó 30-án } pénteken. 229 elhibázott voltára is. Már második éve van érvényben az autonóm vámtarifa. Méltóztassanak visszagondolni annak idején a vámtarifa elfogadása előtt bizalmasan azzal érvelt a kormány, hogy relative magas tételeket, harci tarifákat kell beiktatni ebbe a vámtarifába, hogy legyenek kezünkben kompenzációs eszközök. A magyar import kétharmad részét kitevő cseh és osztrák importtal szemben végre most több mint másfél év után jutottunk el az első tarifális megegyezéshez. Másfélesztendőn keresztül a belföldi indusztria szabadon alkalmazhatta ármegállapításaiban a harci tarifákat. És én tisztelettel kérdezem, hogy az a kormányzat, amely a gazdával és a kofával szemben a csarnokokban és mindenütt olyan szigorúan tudta alkalmazni az árdrágításról szóló törvényt, miért nem volt egyszer abban a helyzetben, hogy az ipari termeléssel szemben is legalább megkövetelte volna azt, hogy ármegállapításainál ne éljen a harci tarifákkal, hanem méltányos és vámtarifától független olyan árakat állapítson meg, amelyek megfelelnek a termelési költségeknek és a hozzá számított normális kereskedői vagy gyártási haszonnak, és ne uzsorázza ki a magyar fogyasztó közönséget a végletekig. (Gaál Gaston : Hja, mi nem tudunk az igazgatóságba bürokratákat beültetni !) Másfél esztendő óta állanak már fenn a harci tarifák és az egész magyar fogyasztó közönség fizeti azokat az árakat "a belföldi iparnak, amelyeknek felszámítására a harci tarifa módot ad az érdekeltségeknek. Itt az előrelátásnak olyan minimumát kell megállapítanom és a fogyasztó közönség érdekeivel való olyan könnyelmű bánásmódot, amely azután megbosszulja magát azokban a jelenségekben, amelyeket nap-nap után látunk. Mert az ilyen eljárás a mindennapi élet költségeinek mérhetetlen megdrágításával járhat; amikor pedig megdrágul a mindennapi élet, akkor végeredményben tönkretevődik az az ipar is, amelyet az ilyen harci vámtarifa védelmez, mert a mindennapi élet drágasága következtében a munkabérek is szükségképen emelkednek — a létminimumot legalább is minden munkásnak biztosítani kell — a magas munkabérek pedig természetessé teszik a termelés általános megdrágulását, s a drága termelés következtében versenyképtelenné válik maga az agyonprotezsált ipar is. A magas munkabérek, a mindennapi élet drágasága agyonüti végeredményben a protezsált ipart is és kifelé versenyképtelenné teszi, belső relációban pedig az ország vásárlóerejét és fogyasztóképességét zülleszti le és aknázza alá ; vagyis ahelyett, hogy megsegítené az ipart, megöli még a természetes létalappal rendelkező és egyébként egészséges iparágakat is. Kénytelen vagyok azonban rámutatni arra is, hogy a mi egész hiteléletünk a maga mostani konstrukciójában ugyanazokat az érdekeket szolgálja, és pedig úgyszólván kizárólagosan, mint amelyek egész iparpolitikánkban, vám- és mezőgazdasági politikánkban uralkodnak. Itt van a Nemzeti Bank problémája, melynek általános üzletvezetése ellen kifogást tenni nem lehet ugyan, a tényállás azonban az, hogy a Nemzeti Banknál az agrárérdekeknek semmi néven nevezendő keresnivalója nincsen. Végeredményben a nagy bankérdekeltségek vannak ott túlnyomó mértékben képviselve. Emlékszem rá, amikor annak idején itt a Házban a bank statútumait tárgyaltuk és Ulain igen t. barátom azt a javaslatot tette, hogy a Nemzeti Bank váltóinak legalább egyharmadrészét agrárváltókban legyen köteles elhelyezni, az igen t. többség ezt az elvet leszavazta és ma ennek a súlyos politikai tévedésnek következtében a Nemzeti Banknál agrárváltók csakis igen költséges és drága bankzsírók mellett, rövid háromhónapos lejárat mellett plasszirozhatók és ennek következtében a magyar mezőgazdaság teljesen elesik attól a hatalmas támogatástól, amelyet egy jól megszervezett nemzeti bank egyébként nyújthatna neki. (Lendvai István : Ezért voltunk mi politikai baromorvosok !) Foglalkoznom kell a Pénzintézeti Központ helyzetével és kérdésével- Sokfelől animozitást látok ezzel az intézménnyel szemben, amelyet 1916-ban törvény létesített épen azért, hogy az akkori abnormá.is gazdasági helyzetben különböző bankok és vállalatok megélhetését, vagy legalább is sima és megrázkódtatástól mentes likvidálását lehetővé tegye. Ha valaha volt szükség a Pénzintézeti Központra, hát most van szükség mert ha valaha kellett segítség a közgazdasági életnek, ma tényleg segíteni kell neki, de orvosra van szükség és nem hóhérra. Sajnos, nagyon sok esetben az a tendencia érvényesül, hogy a beleg paciens megsegítése helyett egy agyonütési és diszkreditálási tendencia érvényesül. A minimum, amit ettől a Pénzintézeti Központtól a magyar közgazdasági életnek el kell várnia, a tárgyilagosság Én a Pénzintézeti Központ működésével szemben épen ebből a szempontból igen súlyos kifogásokat vagyok kénytelen hangoztatni. Teljesen megengedhetetlen állapot az, hogy a Pénzintéze'i Központ igazgatói, vezetői, revizorai a saját reviziójuk alá tartozó bankokban egyúttal igazgatósági tagságokat tölthesssenek be. Mert hogyan revideáljon tárgyilagosan valaki, aki maga is résztvesz a revideálandó intézet üzletvezetésében? Ha a ministerelnök ur a titkos tár aságok ellen harcot hirdet, hát én egy nagyon kellemes, és azt kell mondanom, nagyon közhasznú tevékenységet ajánlhatok épen a Pénzintézeti Központtal szemben, ahol annak Politzer Pásztor Miksa nevű vezérigazgatója szabadkőműves vacsorákon beszéli meg egyes bankok ügyét. Konkrét esetet tudok róla, amikor egy bizonyos keresztény jellegű intézettel szemben szabadkőműves-vacsorákon tárgyaltatott meg az illető intézet ellen, nem annak megsegítésére folyamatba teendő akció. Nem tudok ennek az intézetnek tárgyilagosságában hinni és bizni akkor, amikor például azt látom, hogy az Estvállalat, amely tudvalevőleg a forradalomban és az ország tönkretételében annak idején oroszlánrészt vett ki, a maga szorultságában a Pénzintézeti Központnál 5 milliárd koronáért tudta a Drexler-palotát máról holnapra eladni és ezzel a maga anyagi differenciáit rendezni. (LenŰTai István : Furcsán pásztorkodnak ebben az országban !) Nem tudom ezt az intézetet tárgyilagosnak tartani, amikor azt látom, hogy annak egyik legfőbb revizora, dr. Vadnay Béla egyúttal az Est munkatársa, aki nap-nap mellett cikkezik az Eslben saját névaláírásával s míg egyrészt Az Estben leadja a maga cikkeit, addig másrészt keresztény vállalatok legféltettebb üzleti könyveibe pillant bele csak azért, hogy ezáltal a betekintését ezekbe a vállalkozásokba erősítse. Mit kell mondanunk arról az esetről, amikor ugyanez az ur, ez a dr. Vadnay Béla egy az ő revíziója alá eső bankkal szemben azt követte el, hogy elment egyik fő betevőjéhez és figyelmeztette, hogy vegye ki a pénzét, mert az a bank valószínűleg rosszul fog állni és amellett még azt is elkövette, hogy olyan bankról terjesztette ezt a hírt, amelynél tényleg komoly bajok nem voltak. Estig sorolhatnám fel azokat az eseteket, amelyek a Pénzintézeti Központ, azt kell mondanom, csodálatosan egyoldalú és az ug3 r nevezelt keresztény nemzeti rendszerrel össze nem egyeztethető tevékenységére vet élénk fényt. Én igenis kívánom, hogy ez az intézmény fentartassék, mert szükség van rá, de tartassék fenn tárgyilagos, objektív vezetés mellett és minden érdekeltség kizárásával, mert az, hogy a Pénzintézeti Központ ügyésze véletlenül személy szerint azonos legyen NAPLÓ. XLII. 32
