Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-542

230 A nemzetgyűlés 542. ülése 1926, a Hitelbank ügyészével, és hogy általában az igaz­gatósági tagok a Pénzintézeti Központban egyúttal különböző bankoknál is igazgatósági tagok lehes­senek, felfogásom szerint a legsúlyosabb in­kompatibilitás. Ezt az egész hálózatot, mert annak kell nevez­nem, ezt az egész pókhálót, amelyet a bank- és tőkekoncentráció font a magyar közgazdasági élet körül, kiegészitik azok a különböző hivatali összeférhetetlenségek, amelyeket nálam kompe­tensebb előadó, Gaal Gaston képviselőtársam ismételten frappáns példákkal jellemzett már itt. Rá kell azonban mutatnom arra, hogy ez az inkompatibilitás nem ugyan a törvény értelmében, pláne nem a büntetőtörvénykönyv értelmében, de egy bizonyos magasabb erkölcsi szempontból itt a Nemzetgyűlésben is számos képviselőtársam­mal szemben fennforog. Nem tudom helyeselni és elfogadni azt az álláspontot, hogy nemzetgyüési képviselő anyagi érdekek szálaival bizonyos ki­fejezett bank- vagy tőkeérdekeltségekhez hozzá­kapcsoltassék, mert ezzel a maga függetlenségét, a maga törvényhozási szabadságát veszélyezteti és a kormányférfiakra és a kormányapparátusra gyakorolt befolyásánál fogva végeredményben abba a helyzetbe kerül, hogy a tárgyilagos megitélő helyett az illető bankérdekeltségnek egyoldalú szószólójává válik. A t. túloldal részéről, amely agrár jelszavakkal jött be ebbe a parlamentbe, (Kiss Menyhért : Vitám et sanguinem sed avenam valde !) számos képviselőtársam elvesztette füg­getlenségét az évek folyamán ebbe a vonatkozás­ban. Ismételten, nem vádképen mond" m ezt, hanem mint egy helytelen uzusnak, ferde helyzet­nek leszögezését, mert lehetetlennek tartom, hogy egy agrárpárt tagja nagyipari és bankérdekeltség­ben anyagi dotáció mellett fungálhasson, mert ebben az esetben az illető elveit szabadon és tár­gyilagosan többé képviselni nem tudhatja. Elnök : Csendet kérek, képviselő urak ! Eckhardt Tibor : Nem tudom elfogadni azt az álláspontos sem, hogy az iparpártolás, iparfejlesz­tés szempontjából az ilyen koncentráció előnyös volna. A sárvári műselyemgyár sorsa, a Bacher­koncern sorsa elevenen bizonyitja, hogy az ilyen koncentráció nem egyszer épen kipusztítja az, ipart, mindenesetre kipusztítja a konkurrens ipart, megneheziti uj, önálló ipari egyéniségek, vállal­kozások létesülését. Az állam szempontjából az egyetlen helyes álláspont az, amelyet Mussolini március 12-iki nagy beszédében leszögezett, amikor azt mondotta, hogy mi ma az ipar, a földmivelés, a banküzem és a munka valamennyi erőit ellenőrizzük. Az államnak csak erre szabad vállalkoznia. Sem azt az abuzust, hogy maga áll be vállalkozónak és munkáltatónak, maga foglalja el a magántevékenység helyét, nem szabad koncedálnunk, de nem szabad megenged­nünk azt az álláspontot sem, hogy hatalmas kon­centrációk valóságos államot alkossanak az állam­ban és a manchesteri liberalizmus szabadság­elvének örve alatt mindenféle szabad ipari garáz­dálkodást és az anyagi haszonszerzésnek a köz­érdekkel szemben álló módjait szabadon és kímé­letlenül gyakorolhassák. Nagyon károsnak tartom azt is, hogy az el­múlt hat év folyamán, amikor a háborús össze­omlás utáni időkben alkalma lett volna a magyar közgazdaságnak egészen reorganizálódni, ezeket a hosszú éveket ahelyett, hogy az egészség helyre­állítására fordította volna, a betegségek fokozott túlhajtására fordította. Kénytelen vagyok itt a nemzetgyűlés szine előtt újból és újból szemre­hányást "tenni Kállay Tibor pénzügyi politikájá­nak," amely pénzügyi politika minden előrelátás és koncepció "nélkül szabadon felnyitotta az inflációs évi április hó 30-án, pénteken. valorizálatlan kommerciális hitelekre szolgáló jegy­intézeti hitelek zsilipjeit. Ahelyett, hogy ezekben az inflációs években az egyre jobban elértéktelenedett papírpénzt akár az állami üzemek, vagy akár a magángazdaságok termelési célokra, hasznos beruházásokra és be­fektetésekre használták volna fel — amint azt annakidején Nagy Emil igen t. képviselőtársunk és mi magunk is ott a túlsó oldalon és ellenzéki padokon annyiszor sürgettünk — a helyett, hogy ez bekövetkezett volna, a helyett, hogy a magyar közgazdasági életnek egy egészséges átépítése következett volna be, még magukat az állami üzemeket is tökéletesen hitelmentesitette s azt kell mondanom, hogy állami eszközökkel teljesen lerombolta az akkori pénzügyminister ur és minden erejét a magyar nemzetgazdaságnak, a meglévő, de egyre csökkenő erejét a magyar papirpénznek egy tőzsdei inflációra, a spekulációnak a mérhe­tetlenségig való hajtására fordította, amely spe­kuláció egészségtelen és beteg lévén, önmagában kellett, hogy hordja a bukás csiráit. Akkor történt meg, hogy a pénzügyminister ur egyenesen azt a tanácsot adta a magyar közép­osztálynak, hogy ha át akarja menteni vagyonát, vigye azt a tőzsdére, s a magyar társadalomnak még a legkonzervativebb része is tőzsdelázba esett s azt láttuk, hogy minden kávéház bank­üzletté alakult át és minden munka megszűnt az országban. Az iparágak, amelyek élhettek ezekkel a hitelekkel, nem a komoly munkában, termelés­ben és nem abban keresték jövőjüket, hogy a gyárak füstöljenek, hogy folyjék a munka, hanem hogy a különböző tőzsdei üzletek sikerei mennyi hasznot jelentenek a gyárnak. A gyárkémények­nek nem kellett füstölniök, csak sikerüljenek a tőzsdei befektetések és hatalmas hasznokat lehes­sen kimutatni. Nincs már rá időm, de a pénzügyi tárca tár­gyalásánál fel fogom használni az alkalmat, hogy a legszolidabb, legnagyobb intézeteinkre nézve is kimutassam azt, hogy a mostani pengő-költség­vetésükben még annál is kevesebb vagyont mutat­nak ki, mint amennyit az inflációs időkben, át­számítva, alaptőkefelemelés címén a magyar társadalom nekik lefizetett. Nemcsak hogy a békebeli vagyonok vesztek oda, de az inflációs időkben befizetett és alaptőkefelemelésre szánt összegeknek is csak töredéke maradt meg a pengő. Ez a tőzsdei moloch öt esztendőn keresztül megette ennek az országnak minden munkáját, minden termelését, mert ily mértékű inflációs valorizálatlan jegyintézeti hitelekre nincs példa a devalváció történetében ; nincs példa arra, hogy egy állam kommerciális íaitelnek céljaiért rontotta volna le saját pénzét, mert volt már devalváció a napóleoni időkben, volt Amerkában, volt Francia­országban és Németországban is, de mindezek az államok kivétel nélkül a saját céljaira vették igénybe a bankóprést, egyedül Magyarországon történt meg, hogy a magyar korona leromlása kétharmad részben kommerciális hitelekre for­díttatott. (Ulain Ferenc : Ez bizonyos !) Kérdem, mi haszna volt ebből az országnak, kinek volt ebből haszna ? Azt látom, hogy a nagyközönség tönkrement, azt látom, hogy a mezőgazdasági termelés lerongyolódott, hogy az ipari élet súlyos válsággal küzd, hogy ezek a válla­latok pengő-költségvetésükbe úgyszólván semmi vagyont nem tudtak átmenteni. Kérdem tehát, hova lett a tömérdek pénz ? Különböző gyárak, részvénymajoritások zsebrevágták ennek a haszon­nak túlnyomó részét. Amikor Kállay volt pénzügyminister ur a magyar közönséget a tőzsdére küldte, elfelejtett gondoskodni arról, hogy ezen a tőzsdén ne fosz­szák ki, ne nyirbálják meg ostoba bárányok mód-

Next

/
Thumbnails
Contents