Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-541

A nemzetgyűlés 541. ülése Í926. évi április hó 29-én, csütörtökön. 181 ban äem messze esünk -attól- a számitástól, hogy Magyarország lakosai ma fejenként 100 aranykorona közterhet viselnek. Ha mármost ezen az utón elindulok és próbálok egy kis száinitást végezni, igazán nagyon szomorú eredményre jutok. Ha minden fejre számítom ezt a közel 100 aranykoronányi évi közterhet, végeredményében olyan szomorú számot kapok, amely egyenesen megdöbbentő, különösen akkor, ha kombinálom ezt a mai kereseti viszonyokkal. Ez a 100 aranykorona átlagos közteher azt jelenti, hogy egy öttagú munkáscsaládra körülbelül 7 és V« millió korona jut a közteherből. Nem mondom, hogy mind ő fizeti, de bizonyos, hogy az ő vagyonállományát is igen súlyosan terheli és ha nekem ezen az utón a következtetésekkel tovább kell mennem, akkor be kell kapcsolódnom Peyer képviselőtársam beszédébe, annak különösen a salgótarjáni viszonyokra vonatkozó részébe. Akkor azt kell mondanom, hogy az a salgótarjáni bányamunkás, aki heti két napot kénytelen dolgozni és keres egy hónapban 500.000, mondd és ird ötszázezer papirkoronát, egy év alatt sem keres annyit egész családjára, mint amennyit egy öttagú munkáscsaládnak évi közterhe jelent. Ilyen körülmények közt azután lehetetlen azt várni, hogy megelégedéssel fogadjuk a kormánynak ezeket a megterheléseit. Hiszen ha a másik oldalon vizsgáljuk a dolgot, nem találunk semmi olyan szociálpolitikai koncepciót, amellyel a kormány legalább azt akarná igazolni, hogy ime kénytelen vagyok arra, hogy elvegyem az ország lakosainak filléreit, de ezzel szemben nyújtani is akarok valamit. Azt kell mondanom, hogy ez a négy esztendős törvényhozási ciklus elmúlt anélkül, hogy a kormány egyetlen egy mozdulatával azt bizonyította volna, hogy a szociálpolitikai alkotások terén vannak neki komoly szándékai. Amit a kormány imitt-amott nyújtott, azok nem voltak egyebek, mint legfeljebb Ígéretek, mert hiszen, amint látjuk, az az egyetlen szociálpolitikai kísérlet is amit a bányászokkal szemben próbált a kormány keresztülvinni az is ott hever végr eha j tatlanul. Ennek a gazdaságpolitikának következménye azután az volt hogy nemcsak az ilyen közterhek bénitották meg a gazdasági életet, hanem ezzel a külföldi kölcsönnel kapcsolatban egy nagy belső érvágás is történt. A belföldi kényszerkölcsön és más ilyen megterhelések olyan mértékben vették igénybe elsősorban a kereskedelmi és ipari forgótőkét, később a mezőgazdasági forgótőkét is, hogy ez egyenesen katasztrófához vezetett. A mezőgazdaság katasztrófáját egyelőre számokban még nem tudnám illusztrálni, de valószinü, hogy nemsokára el fogunk jutni oda, amikor a mezőgazdaságra elkövetkezett hatását itt is látni fogjuk a szanálásnak, az iparra és kereskedelemre vonatkozó hatásait azonban már élénken látjuk. Látjuk, hogy a fizetésképtelenségek és csődök 1922-ben 272 esetben jelentkeztek. 1923-ban, mivel inflációs konjunktúra volt, ez a 272 csőd és kényszeregyezség 110-re csökkent. A szanálás első évében, 1924-ben, ez a 110-es szám 524-re emelkedett, és 1925-ben, mikor a drágaság elérte tetőfokát, a csődök és kényszeregyezségek száma 4914. A százalékos emelkedés a csődöknél 489%. Tény az, hogy Magyarországon a szanálás következtében nemcsak konjunktttriális vállalatok, hanem régi, jónevü vállalatok is tönkrementek. Hogy a csődök száma nem fogy, hanem szaporodik, arra a NAPLÖ. XX.II. «I legjellemzőbb, hogy a most megjelent 23. főbiztosi jelentés arról számol be, hogy a legutóbbi egy hónapra 278 csőd és kényszeregyezség esett. Ilyen körülmények között azt kell mondanunk, hogy a szanálás és ez a borzasztó megterheltetés, amellyel a magyar kormány az országot ki akarta vezetni a gazdasági élet kátyújából, nem sikerült. Jóllehet, hogy az államháztartás azsur, sőt felesleget mutat, amint a pénzügyminister ur nagy reverenciával itt a nemzetgyűlés előtt prezentálja a költségvetést, mégis bizonyos, hogy a magánháztartás és a magángazdaság ennek épen az ellenkezőjét mutatja és hogy a magyar gazdasági élet ma ott tart, hogy egymásután mennek tönkre az exisztenciák s most nemcsak a konjunkturavállalatok, hanem a régi, neves vállalatok is a tönk szélén állanak. Az ilyen gazdasági válság után természetesen nem lehet azon csodálkozni, hogy megállván az ipari vállalatok, nincs termelés, és akkor tényleg nincs szénfogyasztás. Nem csodálkozhatunk akkor azon sem, hogy a szénfogyasztás hiányában eljutottunk végre Salgótarjánba. De nemcsak egy Salgótarján van ebben az országban. Minden város, minden falu az országban egy-egy Salgótarján. Ha jól emlékszem az 1923-iki egyik indemnitási vita alkalmával panaszoltam fel, hogy láttam vidéken szinmagyar keresztény gyerekeket, akiknek odahaza szintén nem volt mit enniök, házsorjában jártak koldulni. Ez már ott rendszer volt. Elszorult szívvel láttam már akkor, hogy református, keresztény magyar emberek gyermekei hogy mennek tönkre, csak azért, mert nincs, aki velük gondolna, mert sokkal fontosabb itt az, hogy a kereszténység, a zsidóság, a szabadkőművesség és nem tudom én, milyen titkos társaságok problémáját oldják meg elsősorban, mint az, hogy ennek a szerencsétlen, elhagyatott földmives népnek gyermekei hogyan nőnek fel, vagy hogyan pusztulnak el. Ma már az a helyzet, hogy nemcsak a salgótarjáni bányászok nyomorognak és rongyoskodhak s nemcsak azok mennek el az erdőbe rügyeket szedni, hogy azt sóban, vizben kifőzve, táplálkozzanak vele, hanem a nagy magyar Alföldön, a magyar falvak földmives gyermekei szintén hasonló sorsban tengődnek és nincs, aki pártjukat fogja, aki módot, lehetőséget nyújtson nekik arra, hogy kenyerüket tisztességgel megkeressék. Nemcsak az ipari munkások vannak bajban, bár ezeket sújtotta elsősorban a szanálás, hanem a falu népe is bajban van. Nemcsak a főváros népességét lehet panaszkodni hallani és . nemcsak a földmunkások panaszkodnak, hanem panaszkodni halljuk a kisgazdát, sőt már, a nagy gazdát is. Ha a szanálás következménye majd ezeknél is teljesen éreztetni foigja hatását, ugy, mint az iparban és a kereskedelemben, akkor hiszik-e, hogy csak egy Salgótarján lesz Magyarországon! Hiszik-e, hogy a magyar falu vérszemet kapva, nem indul el a főváros felé? De ha azt nézem, hogy milyen a helyzet a fővárosban és tudom, hogy az emberek tizezrei, a B-listára helyezett köz- és magánalkalmazottak és a munkások tizezrei hónapok óta munka nélkül állnak és járnak-kelnek az utcán, úgyhogy az ember el se tudja képzelni, miből élnek és miből tartják el családjukat, akkor kérdem, mi lesz, ha egyszer ezeknek is eszébe jut, hogy elinduljanak kenyeret keresni? A főváros is egy nagy Salgótarján lesz, ha ezek Össze fognak találkozni, mit gondolnak, lesz-e a kormányának annyi csendőre és rendőre, hogy ezekkel rendet tud teremteni? - • . . 26