Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-541

180 A nemzetgyűlés 541. ülése 1926. évi április hó 29-én, csütörtökön. nak megvizsgálásakor majd valószinüleg rá fogunk jönni arra, hogy miért volt ez. Egy azonban bizonyos, az, hogy mindenkinek látnia, tapasztalnia kellett, hogy az államháztartásba befolyó összeg nem elegendő és valószinüleg nem ok nélkül vetődött fel az állampolgárok egész seregében az a gyanú, hogy vájjon hol és milyen rejtett utón folyik el az állam bevételi forrásaiból eredő jövedelem. Senki erre felvilágosítást adni nem tudott. így érkeztünk el két esztendei vergődés után 1924-hez. Az 1924. év elején történt meg az, hogy a kormány, illetve annak feje, Bethlen István ministereínök ur azzal a propozicióval állt elő elsősorban pártközi értekezleten és végül a törvényhozás előtt is, hogy Magyarország pénzügyi és gazdasági helyzetét a konszolidáció útjára vezetni csak külföldi kölcsön utján lehet, tehát forduljunk a külföldhöz kölcsönért. Annakidején, amikor itt a külföldi kölcsön kérdését tárgyaltuk, — megelőzőleg is, de a vonatkozó törvényjavaslat tárgyalása alkalmával is — megmondottuk véleményünket. Megmondottuk, hogy nem a külföldi kölcsön hiányzik ebből az országból. Itt volt és van tőke. (Reisinger Ferenc: Most már az is hiányzik!) Itt csak az a bizalom hiányzott, amely a külföldi tőke szempontjából a magyar gazdasági életet befolyásolta; hiányzott az a bizalom, amelyet okos és előrelátó külpolitikával lehetett volna csak megalapozni. Ezzel szemben a kormány és a kormányt támogató többség azt az álláspontot foglalta el, hogy igenis, szükség van a külföldi kölcsönre, mert csak oly módon tudjuk elérni azt, hogy a külföld bizalma felénk forduljon, ha látják, hogy az itt befektetett külföldi kölcsön tényleg jó helyen van. Nem akarok most kitérni a mi ellenvéleményünk részletes taglalására, épugy. mint ahogyan nem akarok ismét visszatérni a kormány argumentumaira. Tény azonban az, — és ez a legvilágosabban jellemzi a helyzetet, hogy tudniillik a kormány mennyire nem ludta megitélni az akkori megoldási lehetőségeket — hogy a kormány 650 millió aranykoronát kért, mig ezzel szemben a külföldi szakértők megállapították, hogy ennyire szükség nincs, mert elegendő mindössze 250 millió aranykorona. Azóta íelvetltük a kölcsönt, amelynek súlyos kamatait fizetjük a nélkül, hogy a kölcsönt felhasználni tudnánk, mert ennek a pénznek jórésze ott hever a bankokban és nem hoz az államnak semmit, azonban fizetjük a súlyos kamatdifferenciákat. Azóta kiderült az is, hogy nemcsak 650 millió aranykoronária nem volt szükség, de magára a 250 millióra sem. Kiderült, hogy a 2

l

/s évre előirányzott szanálási időre sem volt okvetlen szükség, mert ami a kölcsön igénybevétele után történt, mind azt. igazolja, hogy ha ebben az országban okos, előrelátó pénzügyi politika, előrelátó és megértő általános politika irányítja az ország sorsát, akkor magunk is megoldhattuk volna a kérdést. (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Hiszen nem egy egyszerű emberben is felmerült a gondolat, hogyha ez volt a szanálásnak, illetve külföldi kölcsönnek eredménye, miért volt szükség egyáltalán arra, hogy fel vegye az ország a 250 millió kölcsönt, miért volt szükség arra. hogy a 250 millió aranykoronának kamatait fizessük, azonkívül az ország gazdasági életét idegen ellenőrzés alá helyezzük!! Erre mi nem kaptunk soha egyenes, nyilt választ, úgyhogy csak találg-atásokra voltunk utalva. És én őszintén megmondom, bizonyos jelenségek után sokszor az a gondolatom támadt, hogy a kormánynak nem is a 250 millió aranykoronára volt szüksége, hanem olyan mankóra, amelyre támaszkodva a belső illegitim erőkkel szemben a maga hatalmi pozícióját meg tudja védelmezni. Nyíltan és világosan mondom, szüksége volt a kormánynak ama, hogy az úgynevezett titkos társaságok és ezeknek erősen és hatalmasan érvényesülő titkos befolyása ellen külföldi ellenőrzésre, tehát külföldi mankóra támasztkodva tudja a maga hatalmi pozícióját megvédeni. De nemcsak ezt a súlyos terhet jelentette a 250 millió aranykorona. Nem én vagyok az első, aki ismételten megalapítóin, hogy a ministerelnök még- a választások alatt, sőt a választások után is nemcsak kint a vidéken beszámolóin vagy a pártja előtt tett időközönkénti nyilatkozataiban, de itt a Ház nyilt ülésén is nem egyezer jelentette ki, hogy ez az ország jóvátételt fizetni nem fog, nem tud és nem bir és ennek az országnak nem lehet erőszakosan jóvátételi össseget a terhére írni. (Drozdy Győző: És ha nem akadna olyan politikus, aki fizetni hajlandó, nem is fizetne!) Amikor a kormány a ^50 millió aranykoronát és enneifc tetejébe a súlyos külföldi ellenőrzést elfogadta és az ország nyakára akasztotta, ugyanakkor elvállalt 20 évre jóvátételi fizetést is, tehát 20 évre terhelte meg az országot és még a jövő generációnak is terhet varrt a nyakába. Azonkívül pedig, amint Peyer képviselőtársam megemlítette, Jugoszlávia számára napi 88 vagon szenet Kötött le 5 i'vre, ami azt jelenti, hogy nemcsak jóvátételt fizetünk a reparációs számlára, hanem azonkívül naponként 88 vagon szenet is adunk annak a szomszéd államnak, amely ennek az országnak területéből is tekintélyes részt kapott. Meg kell ehhez még jegyeznem, hogy Ausztria-Magyarországnak a békeidőben mondhatnám európai hirü vasúti kocsiparkja és egyéb közgazdasági felszerelése volt. Ebből Magyarországnak tekintélye» mennyiség jutott volna a háborús események likvidálásaként. Ebből a tekintélyes kocsiparkból és más egyéb felszerelésekből szintén rengeteg menynyiséget kellett odaadnx az ország rovására az amúgy is megnagyobbodott szomszédállamoknak. (Reisinger Ferenc: De hogy Romániának mit fizettek, azt eilitKolrák!) Amint emiitettem, a 250 millió aranykoronára tehát szükség nem volt. Ezt különben legjobban bizonyítja, hogy a kormány erre á szanálási törvényre támaszkodva, az első év vesén már 63 millió aranykoronával vett be többet, mint amennyi elő volt irányozva. Erre az évre 100 millió korona volt előirányozva a kölcsönből, 63 millióval többet vett be a kormány adókban, 163 millió aranykorona volt tehát az az összeg, amellyel egy év alatt többet fizetett az ország lakossága adóban, mint amennyit a szanálás kigondolói és végrehajtói el tudtak képzelni. Ennek következménye azután az, hogy amig Magyarországon békében az 1911/12-iki, sőt 1913-ik évi zárszámadások alapján megállapithatólag átlag, tehát minden lakosra, minden kicsinyre és nagyra, öregre és fiatalra fejenként egyaránt 45 aranykorona adó esett, addig a szanálás után ez az adó ma már fejenként 72 aranykoronára rug. Ha ebbe 'beleszámítjuk a községi és városi adó'kat is, és még olyan közterheket is beleszámi tunk, vagy azoknak bizonyos részét, amelyek nem adó formájában terhelik az ország lakosságát, fejenként átlag-