Nemzetgyűlési napló, 1922. XLII. kötet • 1926. április 27. - 1926. május 06.

Ülésnapok - 1922-541

À nemzetgyűlés 541. ülése 1926. nézi majd a mi éveink történetét. (Szomjas Gusztáv; Reális szemüvegen keresztül!) bizonyára inkább látni fogja majd ennek a küzködő nemzetnek nehéz sorsát, mint a kormány gyengeségét. (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon.) Vallom én is, hogy fájón nehéz a magyar sors, de én hiszem, hogy a kormány nehéz munkája és a nemzet válóiban nagy áldozatkészsége nem maradnak eredmény nélkül. A költségvetést általánosságiban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon. — Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Petrovics György jegyző: Szabó Imre! Szabó Imre: T. Nemzetgyűlés! (Halljuk! Halljuk!) Azt hiszem, hogy Herezegh Béla képviselőtársam mes fogja nekem bocsátani azt, hogy a parlamenti szokásoknak ezúttal nem tudok hódolni, nem azétrt, mintha egy és más megjegyezni valóm nem volna az ő beszédével kapcsolatban, tisztán csak az idő hiányában vagyok kénytelen közvetlenül a tárgyra térni. (Halljuk! Halljuk!) A költségvetési vitával kapcsolatban, sajnos, nincs időm, hogy az egyes tárcákra vonatkozólag megjegyzéseimet megtehetném és igy csak általánosságban kívánok felszólalásomban egy és más kérdésekre nézve kitérni. Elsősorban is hangsúlyoznom kell, hogy mi annak idején, amikor 1922-ben bejöttünk ide a nemzetgyűlésbe, nem sok reménységgel voltunk eltelve. Nem voltak vérmes reményeink, mert hiszen emlékeztetni kivánom t. képviselőtársaimat a Peidl képviselőtársam által felolvasott deklarációnkra: abban is kifejezetten szegeztük le azt, hogy ettől a nemzetgyűléstől nem várunk többet, mint amennyit tőle eredendő összetételénél fogva el lehet várni, nevezetesen a politikai éleslátás, vagy a politikai észszerüséjg: legelemibb követelményeinek megvalósitását, elsősorban tehát szociálpolitikai törvényhozásban azt a minimumot, amellyel a magyar munkásság nincs ugyan kielégitve, — nem lehet kielégitve -— de amennyit a magyar munkásság a törvényhozástól azok után a teljesítmények után, amelyeket a háborúban felmutatott, joggal elvárhatott volna. (Reisinger Ferenc: Amit követelhetne!) Mindenesetre ma már négy év után megállapíthat juk, hogy bár amikor bejöttünk ide a Házba, szerények voltak a kivánságaink, de annál, ami ez alatt a négy év alatt történt, sokkal több történhetett volna, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) ha a kormány politikai előrelátását nem vakította volna el, nem vezette volna félre az az , inkább ellenforradalmi reakciós szellemből származó egyoldalú düh és bosszúálló szellem, amellyel különösen a forradalmak után kezelték Magyarországon a munkáskérdést 1922-ben, az úgynevezett választási hadjárat alatt a ministerelnök ur kiadta a jelszót, és pedig az úgynevezett középutas politika jelszavát. Ennek a jelszónak jegyében folytatta le a kormány azt a választást, amelynek eredményeképen a nemzetgyűlés itt ma együtt ül. Azt mondották, hogy egyedül Bethlen István az az ember, aki Magyarországot a sok megpróbáltatás után visszavezetheti a konszolidáció útjára, Bethlen István az az ember, aki megvalósíthatja azokat az ideálokat, hogy az összeomlott vagy összeomlófélben lévő polgári társadalmi berendezkedés újra visszakerüljön a. maga erősségére, a maga régi talapzatára. évi április hó 29-én, csütörtökön. 179 Hogy mindez nem sikerült, az ma már nyilvánvaló. Nyilvánvaló elsősorban abból, hogy ez az ország ma talán sokkal nagyobb bajokkal küzd, mint küzdött annakidején, az 1922. évi elinduláskor. (Propper Sándor: Azóta megszanálták!) Elsősorban is, hogy idekerültünk, annak okát én is abban a testreszabott választójogban látom, amellyel a kormány ezt a nemzetgyűlést össszehozta; abban a választójogban* amely nagyrészben nyilt szavazás rendszerén épült fel és csak egy kis mértékben — inkább csak fügefalevél gyanánt kifelé, a külföld felé — prezentálta a titkosságot; abban a választójogban, amely egyébként sem felelt meg a háború utáni követelményeknek. Betetőzésül ennek a választójognak a hatása még külön is súlyosbodott a választási hadjárat ama megnyilvánulásaiban, amelyekkel egyrészt a legális hatóságok, a csendőrség és : a rendőrség, másrészt az illegitim szervezetek, az úgynevezett darvak és más hasonló elnevezések alatt operáló úgynevezett szervezetek befolyásolták a választásokat. (Propper Sándor: Mondjuk terrornak!) Természetes, hogy eg*y ilyen választójognak és egy ilyen választási hadjáratnak nem lehetett más eredménye, mint az a többség^ amely 1922 óta itt a kormány minden kísérletét szó nélkül elfogadta, kritika nélkül átvette és a maga numerikus többségével segítséget nyújtott arra, hogy a kormány a maga elgondolt szándékait törvénybe foglalja vagy a maga hatalmi eszközeivel a megvalósítás útjára vigye. Természetes, hogy ha már az elindulásnál ilyen súlyos defektusokkal kellett ennek a mai rendszernek megküzdenie, hogy egyrészt a választójoga, amelynek alapján a törvényhozást összehozta, súlyos bírálat alá eshetett, másrészt a választás körülményei olyanok voltak, amelyek az ország lakosságát ki nem elégíthették, önként értetődik, hogy az ilyen törvényhozásnak az alkotásai sem részesülhetnek abban a közbizalomban, hogy azokra az ország lakosai, kicsinyek és nagyok, szegények és gazdagok egyaránt azt mondhatnák, hogy: ezek a mi igényeinknek megfelelnek. Hiszen nem kell nagy megerőltetés ahhoz, hogy viszszaemlékezzünk, hogy a kormány, amikor a nemzetgyűlés már együtt volt, milyen kísérleteket tett. hogy a konszolidációra vonatkozó igéretét megvalósítsa. Elsősorban is hozta a sorozatos adótörvényeket azon a címen, hogy adózási rendszert kell kiépíteni. Ezt sikerült is kiépíteni, azonban ugy, hogy ma ennek az adózási rendszernek a labirintusában, azt hiszem, nincs ember Magyarországon, aki kiismerné magát. Sikerült kiépíteni oly mértékben, hogy ezidőszerint Magyarországon senkisem tudja, milyen és mennyi adófizetésre köteles. Anyagi sikere azonban ennek sem volt. A pénzügyministerek jöttek-mentek és volt idő rá, hogy egyszerre három pénzügyministerünk is volt, úgyhogy szinte meg kellett számozni őket, hogy megismerjük, ki az első, ki a második és a harmadik. Volt idő rá, hogy a pénzügyministerek gyors egymásutánban cserélték a helyüket és mégsem sikerült a konszolidáció utján ugy haladni, ahogyan azt a kormány kitervezte. Azt láttuk, hogy az állam jövedelmét az uj adótörvények alapján fokozott mértékben igyekeznek behajtani, láttuk, hogy a belső anyagi erő megmozditása megtörtént, de viszont minduntalan tapasztaltuk azt is, hogy az állam bevételei nem fedezik a kiadásokat. Később az erről az időről szóló zárszámadás-