Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-538

412 A nemzetgyűlés 538. ülése 1926. évi április hó 26-án, hétfőn. ugyanakkor, amikor egy interpelláció szerint a méneskari felügyelő 30 millió korona évi lakáspénzt kap. A magyar falu a magyar költségvetésnek valóban mostohagyermeke. Ha visszatérünk a városi bajokra, akkor rnegállapithajuk, hogy a kereskedelemnek is megvannak a maga jogos sirámai. A nagy ország kereteire szabott kereskedelem nem birja el a leszűkített ország kereteit, nem birja el a horribilis vámokat, forgalmi és egyéb adókat és nem birja el az ujabban ismét kíméletlen mértékben emelt boltbéreket. Az 1924. évi IV. te. módot ad a kormánynak arra, hogy ugy a lakbérek emelése, mint a felmondás tekintetében felfüggessze a szabadforgalmat, ha erre gazdasági szükségesség áll fenn. Az én érzésem és megítélésem szerint — de minden objektiv szemlélő szerint is — ez a gazdasági szükségszerűség most bekövetkezett és mégis mit látunk! Egy ujabb nemzeti ajándékot a háziuraknak, azoknak a háztulajdonosoknak, akik a maguk vagyonát, a maguk értékeit valorizáltan át tudták menteni a pusztulásból ugyanakkor, amikor az apró tőkék, az apró kisvagyonok, a hadikölesönök, az árvapénzek elpusztultak és elsülyedtek a nagy világfelfordulásban. A háztulajdon a maga vagyonát nemcsak átmenteni, hanem úgyszólván megsokszorozni is tudta és bizonnyal igen hálás azokért a rendeletekért, amelyek az ujabb emeléseket engedélyezik. És ha elégedetlenkedő hangokat hallat is, ezt nem teszi egyébért, minthogy örömét elrejtse. Én azonban ugy érzem, hogy a kereskedelem békebeli forgalmának egytized részével békebeli lakbérterhónek 62—72, illetőleg! 79%-át elbírni nem fogja, és ha nem fogja elbírni, akkor hamarosan rátérhetünk a szabadforgalomra, mert annyi lesz a csődbe jutott kereskedő és iparos aki üzletét és iparát nem folytathatja, hogy nagyon hamar annyi üres üzlet lesz, amennyi a szabadforgalom felszabadításához szükséges. A kereskedelmen tehát segiteni kellene a vámsorompók lebontásával a közterhek csökkentésével, a hitelélet megjavításával. Azok, akik a kereskedelem vezéreinek mondják magukat, bizalmas tanácskozásokon ilyen kereskedelmi főtanácsot is t adhatnának a kormánynak. Bennünket ez a kérdés, sajnos, igen közelről érdekel, mert az ipar és a kereskedelem sorsa össze van kapcsolva az iparban ás kereskedelemben foglalkoztatott fizikai és szellemi munkások ezreinek sorsával. Mert ina a szellemi munkás, a tisztviselő is szabad prédája az államnak és a vállalkozásnak: egyformán. Amikor erre a rétegre is rágondol az^ állam, amikor jogviszonyait szabályozó törvényt készit elő, vagy nyugdíját rövidíti meg a vállalkozás pressziójára, akkor ez a réteg érdekképviselete utján fel-feljajdul néha s jelét adja annak, hogy még él. Ez a réteg is nem tud egyebet, mint dolgozni és termelni. A szabadkőműves gondoskodás, mely az állami tisztviselőknek nyugdíjat 'biztosit, rájuk! nem terjed ki és amint a fizikai munkásság számára nincs nyugdíjgondoskodás, ugy az ő számukra sem létezik kötelező nyugdíjbiztosítás. Azok az apró kis vállalati nyugdíjpénztárak, amelyek most olyan kétségbeesetten tiltakoznak a valorizáció ellen, soha meg nem adják ezeknek azt a nyugalmat hogy öreg korukra befizetett íiyugdíjnllérjeik ellenében valóban meg is kapják nyugdijukat. Erre a legfényesebb példa a Viktoria-malom, amelyről annyi szó esett az elmúlt hetekben, amelynek összeomlásával a nyugdíjintézet is odaveszett, amelynek elspekulált pénzével a nyugdíjintézet pénze is veszendőbe ment és 25—30 év óta szolgáló tisztviselők aranyban történt befizetése veszett el abban a nagy spekulációban, amelyből egyedül a hitelező, a külföldi kapitalisták kerültek ki győztesem illetőleg veszteség nélkül. Ennél a rétegnél 10—15 éves gyakorlattal biró családos emberek 10—12 órát robotolnak naponta egy avagy másfélmillió koronáért; tisztviselőnők vannak alkalmazva, akik havi 800 ezer és egymillió koronáért dolgoznak és ezrével akadnak olyanok, akik naponta csak egyetlen egyszer jutnak ahhoz, hogy ehetnek és akiknek megváltás, hogy havonta néhány napon át könnyebb napszámosmunkát, vagy címirást végezhetnek. Nem kell-e egyebet mondanom, csak azt, hogy felnőtt emberek és gyermekek éheznek Magyarországon s nem kell egyébre gondolni, csak arra, hogy felnőttek és gyermekek még kenyérrel sem lakhatnak jól Magyarországon; nem kell egyébre gondolni, csak arra, hogy ez embertelenség és hogy ezen bármilyen eszközzel is, de segiteni kellene. Ez a réteg, amelyről most beszéltem, a szellemi munkások rétege, három hónap alatt minden további nélkül az utcára tehető. A felmondás idején most alkudoznak a ministeriumban. Egymásután jönnek a csődök, a kényszeregyezségek, melyeknél a követelések persze a holdban vannak. Azok a munkaügyi perek, amelyeket tavaly januárban megindítottunk, még most sem értek véget, s ha egy-egy csőd, vagy egy kényszeregyességi perbe belekerül az alkalmazotti követelés, az az alkalmazott egész nyugodtan lemondhat régen megszolgált munkabéréről és megszerzett igényéről. Ez ellen a réteg ellen az állam által leépített B-listás ok egész tömege intéz rohamot, amely a maga néhány milliónyi végkielégítésének vagy néhány százezer korona nyugdíjának birtokában könnyen tud elhelyezkedni mint bérlenyomó, és olcsóbban el tudja foglalni azt az állást, amelyet a magántisztviselő magasabb munkabérért töltött be. Most jön és mind erősebben fenyeget bennünket a bankok és pénzintézetek nagy leépítése, amely megint csak növelni fogja azok számát, akik egymásra licitálják lefelé a munkabéreket, akik egymással licitálnak a tekintetben, hogy ki tudja elvállalni olcsóbban azt az állást. Ezek ellen a jelenségek ellen védekezni az önsegély formájában szervezeteink utján úgyszólván lehetetlen, mert szervezeteinket, megmozdulásainkat ellenőrzik — a fizikai munkásokét is — a rendőrök. A dolgozóknak öregsége a biztos éhezés, fiatalsága pedig a sivár reménytelenség. Megöli őket a gond és a nyomorúság. A fiatal férfi vagy nő, aki tele reménységgel és ambicióval, tele lelkesedéssel lép ki az életbe, csakhamar fásult, közönyös rabszolgává válik. A munkanélküliség ugy csap végig sorainkon, hogy nemsokára azt se tudjuk, hogy egyik napról a másikra hogyan tudjuk eltartani magunkat. Ezrek jelentkeznek egy-egy állásra. A gyárak kapuja előtt és a lapok apróhirdetései előtt ezrek lesik a reggeli órákban, amikor kiragasztják a hirdetéseket, a megüresedő állásokat. Ennél a kérdésnél kell említenem azt, hogy az optálások idején, — amikor olyan nehéz, úgyszólván lehetetlen a belügyministeriumban keresztülhajszolni egy-egy optálást — a vállalatok idegen munkásokat, idegen tisztviselőket hozatnak ide és azok helyett kiteszik a magyar tisztviselőket és munkásokat, (Forster Elek: Elég gyalázat! — Viczián István: Ebben igaza van! Meg is kellene nevezni a vállalatokat!) s mindig tudnak ezeknek az uj alkalmazottak-