Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-535

308 A nemzetgyűlés 535. ülése 1926. hogy ha ez a javaslat törvénnyé válik, akkor az angol ipar tönkremegy. És ugyebár, azt láttuk, hogy az angol ipar nem ment tönkre, sőt az első helyet foglalta el a világpiacon. Mindenütt ellenzik tehát a szociális törvények megalkotását. Nálunk is ellenezték a munkanélküliség elleni biztosításról szóló törvényt, ellenezték azért, mert áldozatokat nem akartak hozni. T. Nemzetgyűlés! Méltóztassék megengedni, hogy a munkabérekre vonatkozólag egy kis összehasonlítást tegyek. Nem is akarok szólani a balkán országokról, mert ott ma elég magasak a munkabérek, hanem azt emlitem föl, hogy nálunk a lehető legalacsonyabbak a munkabérek. Ezt szakmánként vehetem. Ha pl, átszámitom a pénzt a kenyér árára — hiszen ez a legegyszerűbb számitás — akkor Budapesten a kőműves keres egy héten 75 kilóra valót, Prágában már 97, Madridban 101. Brüsszelben 103. Wienben 121, Berlinben 177, Skandináviában 200 és Amsterdamban 204 kiló kenyérre valót. Tehát mig Budapesten 75 kiló kenyeret vásárolhat heti keresetéből, addig Amsterdamban ahol a legmagasabb szám található. 204 kiló kenyeret lehet vásárolni. Itt van az asztalos szakma. Budapesten egy asztalos munkás, ha heti keresetéből csak kenyeret venne, vásárolhatna hetenként 84 Wienben 96 Prágában 104, Brüsszelben 112, Madridban 188 és Berlinben 145 kiló kenyeret. A vasmunkás Budapesten heti keresetéből vásárolhatna 74. Wienben 95, Brüsszelben 98 Prágában 99, Madridban 110 és Berlinben 129 kiló kenyeret. így lehetne ezt a végtelenségig folytatni, hogy a munkabér nálunk alacsonyabb, mint másutt. (Walko Lajos kereskedelemügyi minister: De mindig attól függ, hogy mennyibe kerülnek az élelmicikkek!) Itt a kereset kenyérre van átszámítva. Mi átszámítjuk azt az összeget, amelyet pl. Berlinben keresnek, magyar koronára. (Walko Lajos kereskedelemügyi minister: Nemcsak a kenyeret kell venni! — Szomjas Gusztáv: A magyarországi kenyér értékéhez van ez viszonyítva?) Igen! Az élelmezésről is sokat lehetne beszélni. Mivel tárgyilagos szoktam lenni,, nem mondóin azt, hogy Magyarország drágább, mint pl. Berlin. Budapest határozottan olcsóbb, mint pl. Berlin, ezt magam tapasztaltam. Ha vendéglőben étkezik az ember, látja, hogy Berlinben az étkezés drágább, de Berlinben a munkabérek sokkal magasabbak, mint nálunk és ha a kereseti viszonyok jobbak, a munkás sokkal könynyebben megszerezheti a drágább élelmiszert is. De ez nem is mérvadó, mert ha valaki külföldi városba megy és szállodában kell laknia, vendéglőben kell étkeznie, ez sokkal többe kerül, mint ha szükségleteit a család keretén belül szerzi be. Általában azonban azt lehet konstatálni, — s én adataimmal azt akartam megállapítani — hogy a magyarországi munkabérek a külföldieknél alacsonyabbak. Sajnos, azt is meg lehet állapítani, hogy most, amidőn rossz a konjunktúra, amidőn nagy tömegek vannak az utcán, amelyek a legjobb akarat mellett sem jutnak munkához, a munkaadók sok helyen kihasználják ezt az alkalmat és a már régebben, közös megegyezés alapján létrejött kollektiv szerződés szerint megállapított röivd munkaidőt is meghosszabbítják és így történik ez sok helyen. Ennek következménye természetesen az lesz és nem is lehet más, hogy ha egyszer a jobb munkaviszo*nyok megint megindulnak, a munkás kénytelen harcba menni, kénytelen megint sztrájkolni, hogy visszaszerezze a rövidebb munkaidőt, a jobb munkabéreket. Ahol az állam nem avatévi április hó 22-én, csütörtökön. kőzik be szociális törvényekkel a társadalmi viszonyokba, ott maga a munkásság kénytelen kivivni minden eszközzel azt, amit lehet. Ha Magyarországon a szakszervezetek történetén végignézünk, azt látjuk, hogy mindig kétfelé kellett küzdeniök, egyfelől a munkaviszonyok javitásáért, a munkaadókkal, másfelől a hatóságokkal. Mindig csak önfentartásu'kért kellett küzdeniök. Hogy mit nyújtottak a szakszervezetek a

r munkásoknak, hosszadalmas volna előadni. Én csak arra kérem a túloldalon ülő t. képviselőtársaimat, akiknek kedvük volna hozzá, hogy ismerjék meg a szervezeteket, hogy jöjjenek el velem egyszer egyegy szakszervezetbe s nézzék meg, hogyan dolgoznak ott, (Szomjas Gusztáv: Készséggel) hogy lássák, hogy olvasnak ott a munkások s nézzék meg, milyen működést fejtenek ki. (Szomjas Gusztáv: Ez egy módja a barátságos közeledésnek! Nagyon szívesen vállalkozunk!) Én láttam viszonyokat Budapesten régebben, amikor szakszervezetek még nem voltak, s láttam, hogy amikor a munkás pár keserves forint keresetét megkapta, elment vacsorázni, spriccerezni, elment kártyázni s keserves keresetét gyakran elkártyázta, hétfőn pedig már alig volt valami keresetéből. Százával, ezrével éltek igy a munkások, de ez ma már a szervezetek nevelő hatása folytán teljesen megszűnt. A munkás ma általános intelligencia tekintetében sokkal magasabban áll, mint az a munkás, aki 30—40 évvel ezelőtt Pesten vagy akárhol máshol dolgozott. Adatokkal mindezt nem lehet bebizonyítani, de látni lehet, hogy mi történt és hogy kulturálisan mennyire fejlődött a magyar munkásság. Hogy mit csináltak a szakszervezetek például a múlt évben, pár számmal leszek bátor bemutatni. A múlt évben a cipészek csak munkanélküli segély címén kifizettek 680 millió koronát, a famunkások kétmilliárdot, a nyomdászok 2.343,000.000, a vasmunkások 2.262,000.000 koronát, — a kisebb szakszervezetek számait nem olvasom föl — ugy hogy az összes szakszervezetek a múlt évben munkanélküli segély címén kifizettek 11.122,000.000 koronát. Méltóztassanak csak meggondolni, hogy azoknak a munkásoknak a filléreiből került ki ez a nagy összeg, akik meglehetős rossz fizetés mellett dolgoznak, ők adták ezt össze, hogy nyomorgó társaikon segítsenek. Talán még sem méltó a magyar nemzetgyűléshez, hogy az ilyen szervezetekét, amelyek ilyen kulturális munkát fejtenek ki, támadják. De nem akarok szemrehányást tenni és tárgyilagosan megállapítom, hogy csak Viczián képviselő ur szokott egyetegyet, rúgni a szervezeteken. (Szomjas Gusztáv: Ö csak a politizálás ellen beszél!) Még sok ilyen számot mutathatnék be, de csak a rokkantsegélyezést emlitem föl. A nyomdászok voltak Magyarországon az elsők, akik szervezkedtek segélyezés céljából s ma már meglehetős nagy összeget fizetnek rokkantjaiknak. Ha a nyomdászok megrokkannak, szerényen megélhetnek a segélyből. Fizetnek az árváknak is 14 éves korukig, ugy hogy ha valamelyik nyomdász meghal, árváját 14 éves korig támogatják. De támogatják a betegeket is, holott a betegek biztosítva vannak a munkásbiztositónál is. Ugyanezt teszik a kőmivesek, a bányászok, akik rokkant és másI féle segélyeket adnak. Tehát nem azt teszik, amiről itt néha szó j esik, hogy izgatnak, lázitanak, hanem igenis { segélyezéssel foglalkoznak és ezáltal ellenálló- képessé teszik a munkásokat. Nem tagadom