Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-535

A %emzetgyűlés 535. ülése 1926. szag. Azok az urak, ott a vármegyékben azt képzelik, hogy még a középkorban élnek. Az emberek, sajnos, nálunk keveset tanulnak. Általában azt lehet mondani, hogy különösen a vármegyei urak néni tanulnak semmit. (Klárik Ferenc: Vadásznak!) Figyelembe kellene venni minden politikusnak, hogy mi történt például a szociáldemokráciával Németországban. Tudjuk, hogy 1878-ban, amikor erősödött Németországban a szociáldemokrácia, egy kivételes, nagyon szigorú törvényt hoztak a szociáldemokraták ellen. Már elmondtam itt a Házban, hogy ez olyan törvény volt, hogy a birodalmi képviselők, ha szociáldemokraták voltak és véletlenül nem Berlinben laktak, ki voltak utasítva Berlinből és csak aban az időben volt szabad Berlinben tartózkodniuk, mikor a birodalmi gyűlés ülésezett. Ilyen szigorú volt ez a törvény. És mi volt az eredménye! Tizenkét évig tartott az üldözés s 12 év után azt látták, hogy amig 12 évvel azelőtt négy szociáldemokrata képviselő ült a Keiehsrathban, addig 1890-ben már 40-en felül voltak a szociáldemokraták. Bismarck tehát

: ez a nagy államférfiú épen az ellenkezőjét érte el annak, amit akart. Nem lehet eszméket, melyek a gazdasági viszonyokból erednek, kiirtani, semmivé tenni. Nálunk épen ilyen a helyzet. Nálunk is a gazdasági szükség szülte a szakszervezeteket és mindenütt ott látjuk őket, ahol a nagyipar fejlődik. Először Angliában látjuk őket abban az országban, ahol az ipar legelőször kezdett fejlődni. Százötven évvel ezelőtt kezdtek keletkezni. Akkor ott is üldözték őket, s ma már elismerik, sőt már 50—60 évvel ezelőtt elismerték őket, úgyannyira, hogy tejes egyesülési és gyülekezési szabadság nem is képzelhető el másutt, mint Angliában. Csak egy példát hozok fel. Ha v; iaki például Londonban beszélni akar, az feláll az utcán egy székre és beszédet mond s a rendőrne kkiötelessége az illető szónokot megvédeni. Nem kell tehát bejelentés, erre nincs semmi szükség. Pedig ott is üldözték őket valaha. Egyáltalában meg lehet állapítani azt, hogy minden ország munkásmozgalma három időszakon megy keresztül. Első a mellőzés, amikor nem veszik semmibe sem a mozgalmat; második az üldözés, a harmadik pedig az elismerés. Nálunk, sajnos, már évtizedek óta nem látunk semmi mást, mint üldözést. Én régóta foglalkozom munkáskérdésekkel, 40 éve benne vagyok a magyar munkásmozgalmakban, mindig Budapesten éltem, tehát nagyon jól ismerem a viszonyokat. 1889-ben pl. Budapest akkori főkapitánya — azt hiszem, Török főkapitány — rendeletet adott ki, amelyben utasítja a rendőrközegeket, hogy az esetben, ha az illető munkásoknak kormányhatóságilag jóváhagyott alapszabályaik vannak, akkor ezeknek a gyűléseit nem szabad háborgatni és nem is kell ezeket bejelenteni. Természetes, hogy a főkapitány az akkori belügyminister rendelete folytán adta ki ezt a rendeletét. És hogy állunk ma? Ma minden gyűlést, még à választmányi ülést is, még ha 8—10 ember jön is össze valahol a vidéken, be kell jelenteni. Sokszor adminisztratív, nevetségesen kicsi dolgokat tárgyalnak ezeken az üléseken és ha nem jelentik be őket, akkor az illetők titkos gyülekezés miatt el lesznek ítélve. Egy rendeletet adtak ki a kommün után s odáig mennek, hogy pl. még tudományos előadásokat és gyűléseket is be kell jelenteni. Mi tehát nem haladtunk, hanem visszaestünk. Azt mondták nekünk, — gondolom a pénzügyminister ur mondta — hogy mi mindig beszélünk s ezért lehetetlenné tesszük a szociális törvényjavaísNAPLÓ. XLL évi április hó 22-én, csütörtökön. 305 latok tárgyalását. Nézzük csak, hogy milyenek azok a szociális törvényjavaslatok, amelyek a Ház elé kerülnének. Tudtommal a bizottságok előtt van a szakszervezetekről szóló törvényjavaslat — ez már két éve ott fekszik — és legutóbb a Ház elé hozták a magántisztviselők nyugdíjvalorizációjáról szóló törvényjavaslatot. Nincs ezekben semmi szociális tartalom, sőt ellenkezőleg. Mi azt mondjuk, hogy az a szakszervezeti törvény, amelyet annakidején a kereskedelmi minister nyújtott be, egyáltalában teljesen lehetetlenné teszi a működést, sőt a gyakorlati életben keresztül sem lehet vinni, mert olyan emberek készítették, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi a munkásegyesület és milyen ott az élet. Ilyen törvényjavaslatot tehát mi nem kivánunk és nem kivánjuk a munkásbiztositási törvényt se, mert ez beszél ugyan az autonómiáról, amelyet mi állandóan kérünk, de olyan autonómia, amilyen ebben a törvényjavaslatban van, nekünk nem kell. A helyzet t. i. az, hogy a javaslat államosítani akarja a pénztárt és olyan autonómiát akar adni, hogy a 'kormány nevezné ki a pénztár elnökét és az autonómia csak látszólagos autonómia lenne. Annyi munkás lenne benne, ahány munkaadó és mindig a kormány embere döntene. Ilyen aut oiiO'iniana mi nem megyünk bele, önérzetes ember ott helyet nem foglalhat. Ez a szociális javaslat ellenkezik minden józan ésszel, mert egy olyan muhkásintézmény, amelyhez a munkásoknak bizalmuk nincs, nem tud fennállani. Tapasztalat bizonyítja ezt. Több mint öt éve, hogy kidobálták a munkásokat a kerületi és az országios pénztárakból s azóta bajba került a munkáshiztositás. A munkaadók és á munkások állandóan panaszkodnak, a munkaadók azért, hogy óriási a járulék és nem birják, folyton a végrehajtók járnak a nyakukra, a munkáso'k meg azért panaszkodnak, hogyha betegeik, kidobják őket. Ilyen panaszok vannak és ilyen panaszok is maradnak mindaddig, amig nem lesz olyan autonómia, amilyet a munkásság kér. Át kell térnem egy másik témára, még pedig egy aktuális dologra. A népjóléti minister ur kívánságára két gyűlés lesz a közeljövőben Budapesten: egyik az embervédelmi kongresszus, illetőleg kiállítás, amely nemzetközi s amelyet május végén tartanak, a másik pedig, amely októberre van tervezve, egy országos szociálpolitikai kongresszus. Nem tudom, hogy mi értelmük van ezeknek a kongresszusoknak. Mert mivel büszkélkedhetünk mi a nemzetek előtt a magyar embervédelem terén? 1911-ben Drezdában volt egy hasonló kiállítás, amelyen szerencsém volt részt vehetni, s amely egy hatalmas kiállítás volt, nagy területen, amellett egészségügyi, embervédelmi s általában minden tekintetben páratlan a maga nemében. Ezen a kiállításon résztvett Magyarország is, emlékszem, Magyarországnak is volt ott pavillonja, amelyben bemutatta a mi szegényes dolgainkat, a gyermekvédelmet, és ezen a kis házikón óriási tábla volt, amelyre németül fel volt irva, hogy: Magyarországon minden gyermek állami védelemben részesül. A magyarok, akik ott jártak, nem tudták, mi ez, tényleg igy van-e, hogy Magyarországon minden gyermek állami védelemben részesül, legalább is én nem tudtam róla semmit. (Szeder Ferenc: Más se tud róla ma sem!) Nem tudtam róla és ma már messsze túl vagyunk ezen az időn, de még ma is a gyermekeknek tízezrei pusztulnak el nyomorúságban, pusztulnak el 45