Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-535

294 A nemzetgyűlés 535. ülése 1926. legtöbbször kikérik annak a véleményét és megkérdezik, bogy nem haragszol-e meg, ha ezt a törvényjavaslatot elő fogom terjeszteni. (Szabó Imre; Előre bocsánatot kérnek!) IIgy vau. Ez csak egy kis kilengés volt beszédem eredeti fonalától s ezt csak a közbeszólás provokálta. Már most visszatérve az építőipar kér.déséhez, azt gondolom, hogy amikor kimutatr tam, hogy az építőipari anyagárak milyen eltéréseket mutatnak a kartell előtti és utáni időben, kell hogy a kormányzat — ha talán nem is a mi sürgetésünkre, de a sokat hangoztatott gazdasági élet megj a vitása szempontjából — valamilyen intézkedést tegyen; esetleg meg kellene szüntetni a kartelleket vagy pedig bizonyos korlátok közé szorítani azok hatalmát, hogy ne feküdhessenek rá az ország gazdasági életére. (Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! Baticz Gyula: Az építkezés megindításának egyik alapfeltétele az építőipari anyagok árának leszorítása. (Zaj.) Elnök: Kérem a képviselő urakat, méltóztassanak csendben maradni, mert a gyorsiiók nem képesek jegyezni, ha három beszéd is hangzik egyszerre. Baticz Gyula: Pedig igazán nem mondhatják, hogy halkan beszélek! (Felkiáltások: Halljuk! Halljuk!) Az építőipar előmozdítása és a lakáskérdés megoldása szempontjából szükséges, hogy kormányzati intézkedés jöjjön létre, amely az építőipari anyagok árát a normálisra fogja leszorítani. Semmivel sincs indokolva a 700—800.000 koronás tóglaár. Ha a téglagyári munkások gazdasági és kereseti viszonyait nézzük, anélkül, hogy számokat mutatnék be, (Erdélyi Aladár: Kár be nem mutatni!) — pedig ez is rendelkezésemre áll — (Felkiáltások a jobboldalon: Halljuk! Halljuk!) ezek azt bizonyítják, hogy a téglagyári munkások a békebeli keresetüknek csak 50 százalékát kapják. Méltóztassanak elképzelni annak a téglagyári munkásnak a helyzetét, aki naponként 12—13— 14, sokszor 15 órát is dolgozik, gyermekestől, asszonyostól három-négytagu család dolgozik és átlag hetenként 300—400.000 koronát keresnek 14 órás napi munkaidő mellett ós hárman, négyen végzik akkordban a munkát. (Erdélyi Aladár: A mezőgazdasági munkást is vegyük figyelembe!) A kettő között különbség van, mert a téglagyári munkásnak városban kell élnie. (Erdélyi Aladár: A mezőgazdasági munkás pedig 25.000 koronát keres naponta!) Békében, a háború előtt, 1913-ban, az ilyen munkáscsalád keresett 35—40 koronát, ha tehát átszámoljuk a békebeli 35—40 koronás heti keresetet papirkoronára, akkor könnyű megállapítani, hogy a téglagyári munkás csak 50— 60%-át kapja békebeli keresetének. Felvetődik tehát a kérdés, hogy miért drágább ma a tégla, mint békeidőben? Azt mondják, több az adó. Igaz. Drágább a szén. Igaz. De ez nem adja azt a pluszt, amelyet a tégla árkülönbözete mutat, mert addig, míg békeidőben helyhez szállitva 38—40 korona volt ezer tégla ára, ma 800.000 korona. Amint látjuk tehát, a tégla ára majdnem duplája a békebelinek,* a munkás kereseti lehetősége pedig 50%-kal kevesebb, úgyhogy ma körülbelül 100%-kal drágább a tégla ára, — ha a munkás keresetét is hozzácsatoljuk — mint békeidőben. Ha tehát elismerem az adók és üzemi költségek nagyobbodását a békebelivel szemben, akkor a téglagyárak még mindig tetemes különös haszonra tesznek szert. Én már egyszer évi április hó 22-én, csütörtökön, javaslatot tettem a nemzetgyűlésnek, illetőleg a kormánynak, hogy valamilyen formában rendszabályozza meg az üzemeket, valamilyen rendszabállyal kényszerítse korlátok közé az anyagárak emelkedését. Erre azt mondta a pónzügyminister ur, épen az egységespárt tapsai mellett, hogy ő pedig nem hajlandó a magángazdálkodást korlátok közé szorítani. Ezzel a szép jelszóval egyszerűen elüti a kérdést. Hiszen helyeslem az elvet, legalább is egyelőre, hogy bizonyos szabadságokat kivannak biztosítani a gazdálkodásnak. De épen előbb mondtam, hogy rendkívüli időket élünk, rendkívüli körülmények között vagyunk, rendkívüli eszközöket kell alkalmaznunk. (Erdélyi Aladár: Előbb méltóztatott mondani, hogy a hivatalos árak mindig magasabbak, épen ezért elleneztük mi is! — Zaj. — Elnök csenget.) Igen, de az ármegállapitó bizottságba ne a gyárosokat tessék beküldeni, hogy ők maguk állapítsák meg hivatalosan az árat, hanem tessék érdektelen feleket beküldeni, akik nincsenek a gyárosokkal nexusban. Sajnálom, hogy ezt válaszképen kell mondanom a képviselő urnák, mert a képviselő ur nagyon is tisztában van azzal, hogyan lehet az érdekeltség mellőzésével oly szervet alkotni, amely a gazdasági körülményeket objektíve íigyelembe véve, tényleg igazságos árat tud megállapítani, anélkül, hogy a nagyközönséget kiszolgáltatnák a kapitalizmus kizsákmányolási törekvésének. Mindezeket összevonva: az építőipari árakat szabályozni kell, a kartelleket korlátok közé kell szorítani és azonkívül a vasúti kedvezmény sem áll utolsó helyen az épitőipar szempontjából. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ezeket kell megcsinálni. Ennél a kérdésnél ismételten fel kell vetnem a telekértékadórendszer bevezetésének problémáját. Én már szinte restellem, hogy majdnem minden felszólalásomban kénytelen vagyok ezt felvetni és ugy érzem, hogy ismétlésekbe bocsátkozom, de viszont ugy tartom, hogy a telekértékadó kérdése oly probléma, melyet a napirendről levenni nem lehet, azt feltétlenül meg kell oldani s akárhány kormány jön, azt fel kell vennie programmjába. Ennek megalkotását nem képzelem el máról-holnapra, mert hiszen ez evolúciót jelent az adóprobléma terén, de fokozatosan mindenesetre rá kell térni. Mégis csak tűrhetetlen állapot, hogy itt, a főváros kellő közepén a legszebb helyen, a parlament tőszomszédságában, ahol hazajárunk, már , évtizedek óta látunk piszkos, ronda kerítéssel bekerített üresen álló telket kihasználatlanul. Látunk a főváros főutcáin évszázados viskókat, amelyek elcsúfítják az utcát, a várost. Miért nem építenek azok helyett másikat I (Erdélyi Aladár: Nincs pénzük!) Miért nem 'építenek az üres telkekre házakat? Egyszerű a magyarázata: azért, mert annak a tulajdonosnak nem kerül pénzébe, hogy a telke üresen áll. Nem kerül pénzébe kis viskó, amely elcsúfítja a várost és az utcát. Ha már nem is helyes közgazdasági szempontból, de esztétikai szempontból, városfejlesztés szempontjából is fontos, hogy ezt meglássák az emberek és rendszabályokról gondoskodjanak. Másképen ezt a kérdést sem lehet megoldani, ezt a bajt sem lehet eltüntetni, hacsak a telekértékadó rendszerére át nem térünk. Az üresen álló telkeket igenis, fokozatosan és súlyosan meg kell adóztatni s ugyanakkor természetesen gondoskodni kell az előbb emiitett hitel megszervezésélről (Helyeslés a jobboldalon.) és lehetővé kell tenni az építtetők számára, hogy az üresen álló telkekre ér-