Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-533

A nemzetgyűlés 533. ülése 1926. évi április hó 20-án, kedden. 207 szelnünk! Hogy milyen nagy a jelentősége ennek az aránylag csekély momentumnak, — t. i. a tapintat, a modor, a megfelelő bánásmód hiányának — ezt volt alkalmam eléggé tapasztalhatni az 1818-iki forradalom idején, amikor — igen sok helyen — a nép dühe elsősorban épen azokat söpörte el, akik a néppel nem tudtak emberségesen bánni, nem tudtak vele emberhez illő módon még beszélni sem, akik közül sokan bizonyos előszeretettel küldték a náluk holmi háborús segélyért jelentkezőket — »legelni«, stb. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Erre nézve tudok magam is egynéhány példát. (Drozdy Győző: Ha mi mondjuk, akkor demagógia! — Györki Imre: Ezt mondjuk mi is!) Én belátom azt, hogy mindezeket a hibákat és visszásságokat máról-holnapra kiküszöbölni, a magyar mentalitást máról-holnapra mígváltoztatni igen nehéz, hiszen Magyarország a visszásságnak, a rendszertelenségnek, a sokszor kacagtatóan félszeg helyzeteknek hazája! Másrészt azonban épen ezért volna szükség arra, hogy maga a társadalom is siessen a kormány segítségére, hogy belátással, megértéssel s kellő áldozatkészséggel igyekezzék előre elhárítani azokat a bajokat, amelyek — tekintettel a súlyos, általános helyzetre — még bekövetkezhetnek!... T. Nemzetgyűlés! Dacára súlyos nemzetközi helyzetünknek, dacára a fojtogató trianoni határoknak és rendkívül nehézkes, lassú gazdasági evolúciónknak, dacára annak az ezer bajnak, amivel ennek a szerencsétlen, halálraítélt csonka országnak meg kell küzdenie, nem tudok sehogysem belenyugodni abba, hogy — amit a legilletékesebb tényezők részéről is volt alkalmam nem egyszer hangsúlyozni, hallani: — a magyar társadalom egy részének nyomorúságos nemzetünkből kifolyólag, — sajnos — el kell pusztulnia! Nenif tudok belenyugodni ebbe a gondolatba, annál kevésbé, mert hiszen ilyen módon a társadalomnak épen a legkiterjedtebb és legértékesebb rétege: u. m. a középosztály és a munkásosztály pusztul el, már pedig az előbbi, t, i. a középosztály az, amellyel együtt pusztulna el a magyar nemzeti öntudat is, az utóbbi pedig az, — az alsóbb osztályt értem — amelynek soraiból a legtöbb katonát rekrutálta a nemzet akkor, amikor önvédelmi nagy harcát vívta. (Propper Sándor: Meg aztán egy kicsit termelt is!) Ezeket a nagy társadalmi rétegeket a végpusztulástól feltétlenül meg kell menteni, — bármilyen áldozat árán is. Ez pedig csak abban az esetben fog sikerülni, ha egy, a kor szellemének megfelelő, a viszonyokhoz mért helyes és intenzív szociálpolitikát fogunk folytatni! Mert én olyannak szeretném látni ezt a magyar társadalmat, amely mindenkor szilárdan, a legnagyobb egységben áll a netán bekövetkezendő legválságosabb időkben is, amelynek különböző rétegei elkeseredőkben nem fognak más és más célok felé törni, ami — végzetünk beteljesülését jelentené! Az ecsetelt helyzet megjavitása céljából szükség lenne^ természetesen arra is, hogy ide, a nemzetgyűlésnek nevezett törvényhozó testületbe más szellemi költözzék be és más szellem vezérelje a magyar sajtó embereit is. Mert azalatt, amíg itt, ebben a teremben a nemzet legfőbb fóruma előtt, hónapokon át folynak a teljesen meddő vitatkozások, addig külön az országban mindenfelé valósággal orgiáit üli az anyagi és erkölcsi romlás, a kétségbeesés és elkeseredés és ezek hitvány vámszedője a lelketlen demagógia, (Ugy van! Ugy van! a jobboldalon és a középen.) A középosztály pusztulásának taeggátlására az államhatalom szüntessen be minden további létszámapasztást és B-listát. Nem szabad tovább is előfordulniuk azoknak a kétségbeesett és szivettépő jeleneteknek, melyeket lépten-nyomon tapasztalhattunk akkor, amikor több évi amúgy is silányan dotált munka után egyszerűen utcára kerülnek a kenyerüktől megfosztott exisztenciák, akik aztán végső nyomorukban vagy a teljes erkölcsi züllésnek, vagy a tuberkulózisnak esnek áldozatul, vagy pedig önkezükkel vetnek véget nyomorult életüknek. Meg kell szabaditani az állandó bizonytalanságtól, a rettegett B-lista Damokles kardjától azokat az amúgy is leromlott szervezetű, a nélkülözéstől és az úgynevezett »Unternäbrungtól« a tüdővészre amúgy is eléggé prediszponált alkalmazottakat, többek között azokat a nőalkalmazottakat, akik nyomorult egy, vagy másfél millió koronányi fizetésükből kénytelenek sokszor egész családot eltartani. Hihetetlen nagymérvű ma már a középosztály pusztulása! Minő vérvesztesége ez a magyar nemzetnek és micsoda bűne ez többek között azoknak a munkaadóknak, akik a Blistát igen gyakran nem a végső szükség kényszerítő hatása alatt, hanem minden emberi érzés hiányában tisztán nyereségvágyból alkalmazzák. És gondoljuk meg azt, t. Nemzetgyűlés, hogy az ilyen állásuktól, kenyerüktől megfosztott exisztenciákkal együtt mennyi magyar gyermek pusztul és züllik el. Micsoda, soha többé helyre nem hozható pusztulása ez a jövő kertjének, melynek ápolásától függ pedig a nemzet egész léte és jövője! Egyik ilyen kétségbeejtő eset után látom és tapasztalom magam is nap-nap után a másikat és Isten tudja hányadikat, és nincs módomban segíteni egyszerűen azért, mert az ilyen jelenségekkel szemben társadalmunk megértő, jobb érzésű része nincs megszervezve, illetőleg, mert nincs egy olyan fórumunk, mely alapos tanulmány tárgyává tenné a szociális bajokat, az ezek orvoslására irányuló törekvésekbe és szervekbe méltányosságot, igazságot és általában véve rendszert vinne bele, amely rámutatna a sok száz és ezer eset közül azokra, melyeket legelsősorban kell bekötözni, nehogy egy súlyos elvérzés, avagy egy többé meg nem állitható üszkösödési folyamat következzék be, mert nincs fórumunk, mely a szociális irányú kérdések elbírálásánál szem előtt tartaná a vagyoni és családi viszonyokat és egyéb ezer más fontos szempontot, amelyek figyelmen kívül hagyása — a kormányhatalom legjobb szándéka, legönzetlenebb munkája, legnemesebb törekvései mellett is — csak a lehető legszomorúbb következményekkel járhat, mert nincs egy fórumunk, mely az életnek, a kornak követelményei szerint fogna bele a szociális probléma sürgős és radikális megoldásába, mely konkrét, teljesen objektiv birálat alapján hozott javaslatokkal léphetne az államhatalom elé, rámutatva arra, hogy minő bajokat minő mér+^kben kell elsősorban orvosolni törekednünk, hogy megállítsuk a magyar társadalom két legkiterjedtebb, legértékesebb, állam és nemzetalkotó szempontból két legfontosabb rétegének, a közép- és munkásosztálynak menthetetlen pusztulását. Hiába van nekünk egy nagy koncepciójú, kiváló népjóléti ministerünk és hiába van nekünk egy olyan pénzügyministerünk, aki teljes erejével, teljes lelkével igyekszik az ő pénzügyi politikájába belevinni a szociális gondolatot, ők magukban nem fognak tudni eligazodhatni az ezer és ezernyi panasz káoszában, a szociális bajok valóságos tömkelegében.