Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-533

208 A nemzetgyűlés 533. illése 1926. évi április hó 20-án, kedden. Munkatársakra van szükségük, olyan munkatársakra, akiknek egyéb dolguk nincs, mint az igazi külső életbe bepillantani, az élet igazi bajait felkutatni és tanulmányozni és a bajok sürgős orvoslására — méltányos, igazságos és okos rendszeren alapuló javaslatok szerinti orvoslására — felhívni az intéző körök figyelmét. Ha szükség volt annakidején egy pénzügyi, avagy közélelmezési tanácsra, lia szükség volt egy országos takarékossági bizottságra, stb.-re, ugy igenis, a lehető legégetőbb szükség van egy, a közép- és alsóbb osztályok szociális érdekeit védő, parlamenten kívüli tanácsra, avagy bizottságra is, mert enélkül teljesen lehetetlennek tartom, hogy ez a nemzet, mely soha kellő szociálpolitikát nem folytatott, a inai kaotikus viszonyoK között a nagy szociális problémákat meg tudja oldani — egy szerencsesén és okosan megválogatott egyénekből álló csoport irányitása nélkül. Több mint egy esztendeje már annak, hogy én bizonyos forumok előtt konkrét formában megtettem javaslatomat egy ilyen u. n. szociálpolitikai bizottságnak — parlamenten kivüli bizottságnak — sürgős megalakítására nézve. Hogy ennek a javaslatomnak azóta mi lett a sorsa, nem tudom. Én ma egy ilyen bizottság megalakítását újból sürgetem és sürgetem annak ma már bizonyos bővített kiadásban való megalakítását. Sürgetem annál inkább, mert egy esztendő letelte óta a középés munkásosztály helyzete alig javult és sürgetem, mert annyira súlyos gazdasági helyzetünkben mindenekelőtt a jövőre kell gondolnunk. Igenis, a jövőre is kell gondolnunk! Hangsúlyozom ezt azért, mert az adminisztráció egyszerűsítésével, a technika fejlődésével mindig több és több munkaerő válik majd amúgy is feleslegessé mindig nagyobb arányú lesz az állás- és munkanélküliség, tehát mindig súlyosabbakká válnak a szociális bajok, ami mind csak megerősíti azt, hogy igenis elérkezett a 12. órája a cselekvésnek, elérkezett a legvégső határideje annak, hogy szociális irányú intézkedéseinkbe és terveinkbe mielőbb méltányosságot, igazságot és rendszert igyekezzünk belevinni, hogy ezzel a lehetőségig tompitsuk azt a folyton növekvő elégedetlenséget és elkeseredést, azt a szörnyű anyagi és erkölcsi lezüllést, amelyre sem kormányunknak sem társadalmi rendünknek, sem nemzeti államunknak semmi szüksége nincs. Én, ismétlem, nem tudok belenyugodni abba a gondolatba, hogy itt ebben az országban még tovább is az emberek ezrednek kell keresetüktől megfosztva utcára kerülniök, hogy továbbá a fiatal magyar generációk elhelyezkedése maholnap már úgyszólván teljesen lehetetlenné válik és hogy ép a legtöbhgyermekes munkáscsaládok éljenek állandóan a. legkétségbeejtőbb viszonyok között és álljanak a legbizonytalanabb jövő. előtt. Az az érzésem, t. Nemzetgyűlés, hogy itt most^ már teamünk kell valamit, nehogy ép a legértékesebb elemeknek adjuk a vándorbotot kezükbe és akasszuk a koldustarisznyát nyaklukba. Én tudom azt, hogy a magyar fizikai! és erkölcsi erő elpusztitásánál, ennél a valóságos emberirtásnál Trianon viszi a főhóhér szerepét, mégis szilárd meggyőződésein az, hogy Trianon dacára is legalább valamennyire, de igenis jóval fokozottabb mértékben gátat tudnánk vetni szörnyű nemzeti veszedelmünknek. Félre a kunktátori politikával és félre a »noli me tangere« szerencsétlen elvével! Tessék azokat a bizonyos latitüdöket, amelyek szociális irányú törvényeink rendelkezéseiben és a szákféle legfelsőbb, ha mindjárt főbiztosi utasitásokban is de facto megvanak és kis jóindulattal kihasználhatók, ki is használni. Ez az ezer bajai küzködő, fuldokló csonka ország többek között azt a luxust sem fogja sokáig kibirni, hogy bizonyos kérdéseket ne bíráljunk el, pl. a vagyoni cenzus elve alapján. Mert jegyezzük meg magunknak jól, hogy ebben a mai korszakban annak a bizonyos vasiikalapos magyar konzervativizmusnak nincs többé helye! Ez a politika egyszer már alapor s an megbosszulta magát, és hatványozott mértékben boszulná még meg magát, ha a gyeplőt a kormányhatalom kiejtené kezéből, amitől Isten óvjon bennünket, kik a nemzet sorsát leikünkön viseljük. Ez a bizonyos magyar konzervatív felfogás, mely annyira jellemzi a magyar mentalitást, oka annak, hogy nálunk, minden olyan intézkedést, mely mélyreható, szociális problémák megoldására törekszik, egyszerűen »kommunizmusnak« bélyegeznek. Amikor szó volt arról, hogy kiméletlenül dézsmáltassanak meg a háborús és a konjunkturális vagyonok, ez mindjárt »kommunizmus« volt. A földreform és a házhely-kérdés forszirozásában »kommunizmust« láttak. Aki a vagyoni cenzus ellve alapjára helyezkedik, végig az egész vonalon minden kérdésben, miként én jó magam is, az »kommunista elveket« vall; ha eléedetlenkednek az éhező és nélkülöző emberek, azok mindjárt »kommunisták«. Nem az itt felsoroltakra kell a kommunizmus bélyegét rásütni, hanem inkább arról kell beszélnünk

1

,, hogy a társadalom, bizonyos rétegeinek magatartása nem idézi-e elő a kommunizmus veszedelmét, vagy legalább is nem predisizponál-e erre? Én azt hiszem, igen. Ez is azoknak az anomáliáknak egyike, amelyeknek kiküszöbölése, illetőleg azoknak a kérdéseknek egyike, amelyeknek tisztázása lenne az általam pro^ ponált szociálpolitikai tanács egyik feladata. Arra a kérdésre, vájjon időszerü-e egy ilyen bizottságnak vagy tanácsnak a létesítése, sajnos, igen könnyű a válasz. Hiszen csak rá kell mutatnunk a közép- és alsóosztály hangulatára, a sok helyen rosszul sikerült földreformnak és a házhelykérdésnek kellemetlen következményeire, a nagy nehézségekkel küzdő gazdasági helyzetre, a kisexisztenciák tízezreit sújtó bor krízisre, a hitelkérdés nehézségeire és viszásságaira, a munka- és állásnélküliségre, a még mindig nagy drágaságra, illetőleg a létfentartási indexszámok még folyton tartó, bár csekélyfoku emelkedésére, a mobil nagytőke tartózkodó és közönyös viselkedésére — ami a magyar ipar, kereskedelem és mezőgazdaság fenyegető válságát még csak fokozza — és sok száz más, egyelőre még csak fenyegető momentumra s akkor, ugy hiszem, senki sem fogja kétségbe vonni a szóban lévő bizottság, illetve tanács mielőbbi megalakításának szükségességét. Le kell azonban szögezhem és hangsúlyoznom kell azt, hogy amenynyiben lenne valami ebből a tervből, az ellen már eleve is a leghatározottabban tiltakoznám, hogy ebbe a tanácsba olyanok választassanak be, akiknek egész eddigi működésük,, társadalmi és közéleti szereplésük a valóban helyes és mindenekelőtt őszinte szociális felfogás hiányára engedne következtetni, akiknek az az eszmekörük, amelyben egész életűkben mozogtak, alkalmatlan az ilyen problémák megértésére és megoldására, akik a városok perifériáinak és a falusi viskóknak bajait nem ismerik, nyomorát megérteni és átérezni nem képesek. Feladata lenne ennek a bizottságnak koope-