Nemzetgyűlési napló, 1922. XLI. kötet • 1926. március 24. - 1926. április 26.

Ülésnapok - 1922-532

A nemzetgyűlés 532. ülése 1926. évi április hó 19-én, hétfőn. 175 bet és jobbat, ott vélik további boldogulásukat. De a kivándorlás nemcsak a mezőgazdasági munkások koréban tapasztalható, hanem az ipari munkások körében is eléggé veszedelmes mértéket öltött. Akik a Franciaországba kivándorolt munkások szálmát ismerik, tudják nagyon jól, hogy kerekszómban mintegy 30.000 ipari munkás vándorolt ki oda, akik Párizsban és környékén élnek részben elhelyezkedve, részben időközben munkanélküliségbe jutva. Ezt azért említem meg, mert egyrészt a fajvédelem veszedelmét látom ebben, másrészt pedig félteim a jó, dolgos kezeket. Féltem az iparilag jól képzett szakmunkásokat, a mezőgazdaság jó munkásait, mert Magyarországnak nem lehet állandóan ebben a közgazdasági katasztrófában élnie, el kell következiiiök a jobb időknek is, amikor a munkáskezekre nagyobb szükség lesz s majd az urak akkor fognak meggyőződni arról, hogy milyen vétkes mulasztásokat követtek el a kivándorolt munkásokkal és az országgal szemben. Ha majd nem Lesz elegendő jól képzett szakerő, jó dolgozó magyar földmunkás, akkor fognak észbekapni s akkor fogják szánni-bánni bűneiket, amikor már késő lesz. Itt van a bányaipar helyzete. Nekem sikerült megtudnom, hogy az elmúlt esztendőben nem kevesebb, mint 2000 bányamunkás volt kénytelen kivándorolni az országból. Nem tudnak foglalkozást kapni, vagy ha foglalkoztatják is őket, ami a bányaiparban nem ritkaság, sőt nagyon gyakori dolog, háirom-négy napot dolgoztatnak csak velük. A bér amúgy is alacsony és az igy szűkre szabott munkaidőből eredő keresetből megélni egyáltalán nem tudnak; fogják a vándorbotot, kis batyujukat és itthagyják ezt az országot. Évek óta halljuk már hangos jelszavakban megnyilvánulni a fajvédelem kérdését. Folyton a magyar faj védelmét hirdetik, hangsúlyozottan jelentik ki a túlsó oldalon ülő képviselőtársaim, hogy a keresztény magyar fajt miként kell megvédelmezni, de amikor ezeket a kijelentéseiket tényleg meg kelleme valósítani,^ akkor derül csak ki, hogy minden ilyen megállapitásuk csak üres frálzis, mert komolyan a fajvédelem érdekében egyáltalán semmit sem akarnak tenni. Ha akarnának, akkor rákényszeriteíiék a kormányzatot arra, hogy ilyen katasztrofális jelenségeknél lépjen közbe, akadályozza azokat meg, mert azt hiszem, nekem nem kell külön bizonyítanom és hangsúlyoznom, hogy kik azok, akik itthagyják az országot. Mindig azok, akik vállalkozóképesebbek, akik jobban képzettebbek, mert ők erősnek érzik magukat arra, hogy külföldön is meg tudják állani a helyüket s fel tudják venni akár ipari, akár mezőgazdasági téren a versenyt a külföldi munkaerőkkel. Az ilyen munkaerőket óvni, védeni kellene, az ilyen munkaerők megtartásáért messzemenő áldozatokat is kellene hozni, különösen akkor, amikor azt látjuk, hogy a magyar kormánynak igen sokszor, igen sokféle haszontalan dologra is súlyos milliárdjai jutnak, azonban ilyen komoly kérdések enyhítésére, rendbehozatalára sohasem akad pénz. Nem lehet ennél a kérdésnél figyelmen kivül hagyni azt a munkabérpolitikát sem, amely épen a munkanélküliség következtében állott elő. A munkáltatók még akkor sem becsülték meg kellően munkásaikat, amikor valamivel jobb gazdasági konjunktúra voltAmikor a munkások, különösen a deflációs időben munkabérüket arányba akarták hozni a bekövetkezett drágasággal, amely mérhetetlenül nagy arányú hasznot hajtott a munkáltatóknak, sokszor megismétlődő bérharcokba kellett kezdeniök, hogy munkabéreiket valamelyest ^ lépésbe tudják hozni a drágaság emelkedésével. A nemzetgyűlés elé is kerültek ilyen kérdések, a nemzetgyűlés figyelmét is fel kellett hivni azokra a munkáltatói túlkapásokra, amelyek jelentkeztek abban az időben, amikor még ehhez hasonló munkanélküliségre gondolni sem mert senki. Annál inkább beszélni kell erről a kérdésről most, amikor a munkanélküliség átka, az ebből fakadó kétségbeejtő nyomor szorongatja a munkásságot, mert azt tapasztaljuk az utolsó két esztendőben, hogy a magánipari tőke, az ipari kapitalizmus és általában a magánkapitalizmus veszedelmesen akarja kiaknázni a helyzetet a maga számára és egy jelszót vesz fel. Ebbe a jelszóba " burkolództak bele, azt mondván, hogy a drágaságot ugy lehet visszafejleszteni, ha visszafej lödnek a munkabérek. Tetszetős jelszót dobnak közbe és azt iparkodnak megértetni, amit lehetetlen, amire már a bizonyíték bekövetkezett. Azt iparkodnak itt mindenki előtt igazolni, hogy ha leszállnak a munkabérek, olcsóbb lesz a termelés s ha olcsóbb lesz a termelés, ennek kapcsán elő fog állani egy olcsóbbodás. Mi már az ilyen jelenségeken keresztülmentünk. 1919~ben a diktatúra bukása után ugyancsak ezt a jelszót vették fel a munkáltatók. Akkor ez nemcsak jelszó volt, hanem hamarosan éltek is veile. A munkásság aléltan, főbesujtottan hevert, a gazdasági élet vérkeringése akkor is megakadt teljesen — igaz, hogy akkor csak néhány hónapra — és ezt a kétségbeejtő helyzetet, amikor a gyárak úgyszólván egy napon zártatí be, akkor is kihasználták. Mindenki kikerült bizonytalan időre a munkából. Akkor ezt a gyárbezárást használták fel a munkáltatók arra, hogy a munkabéreket lesülyesszéki. Akkor is azt mondták, hogy a drágaságot csak ugy lehet letörni, ha leszállítják a munkabéreket és a munkabérek leszállításával kapcsolatban be kell következnie az olcsóbbodásnak. Mi történt? Tényleg ötven százalékkal sülyesztették le egyszerre a béreket. Kinyitották a gyárak kapuit és kijelentették a munkásságnak, hogy jöhettek dolgozni, de csak ugy, ha felebérért álltok munkába. Akkor a munkásság aléltan hevert és nem tudott egyebet csinálni, mint engedett a kényszerhelyzetnek, és az ötvenszázalékos munkabérért vette fel a munkát. Nagyon hamar beigazolódott, hogy az olcsóbbodásnak ez a fordított

r sorrendje egyáltalában nem mozdította elő ténylegesen a drágulás visszafejlődését, mert az ötven százalékkal leszállított munkabérek ellenére a drágaság nemhogy lejebb szállt volna, hanem fokozatosan haladt felfelé és néhány hónap múlva olyan iramot vett. amely pénzünk teljes elértéktelenedésével járt. Ilyen példa után, amikor bebizonyosodott, befejezett tények állnak előttünk,^ nem lehet a munkássággal ezt a játékot ismételten megcsináltatni, mert ez semmi egyéb a munkáltatók részéről, mint a zavarosban való halászás. Ki akarják használni a munkanélküliek kétségbeejtő helyzetét s ijesztgetik, rémítgetik a munkában lévő munkásokat a munkaidő redukálásával, az állandó szabadságoltatásokkal, fejük felett tartva állandóan a Damokles kardját s közbe, közhe végrehajtják gonosz terveiket. A munkabérek leszállítása folyik most is. A kormányt mi már figyelmeztettük erre. Régen is kértünk intézkedéseket. Annak idején beigérték a béregyeztető 26*