Nemzetgyűlési napló, 1922. XL. kötet • 1926. február 23. - 1926. március 23.

Ülésnapok - 1922-511

À nemzetgyűlés 511. ülése 1926. Mielőtt befejezném ismertetésemet, kifejezetten hangsúlyoznom kell, hogy ámbár a törvényjavaslat átértékelésről beszél, és itt nem a korona valorizációjáról szól, hanem egyszerűen csak arról van szó, hogy visszaállítsuk annak a büntetőjogi elvnek érvényét, hogy a büntetés arányban álljon az elkövetett bűncselekmény mértékével. Mindezek alapján kérem méltóztassék a törvényjavaslatot általánosságban és részleteiben elfogadni. (Helyeslés jobbfelől.) Elnök: Szólásra jelentkezik! Petrovits György jegyző: Propper Sándor! Propper Sándor: T. Nemzetgyűlés! Ez a törvényjavaslat, amely mindössze két szakaszból áll, méltó folytatása annak a törvényhozási szellemnek, amellyel eddig a többség részéről találkoztunk. A pénzbüntetéseket valorizálja ez a javaslat, illetve kötelezi a bíróságokat, hogy valorizálják a már kiszabott pénzbüntetéseket. De tagadják a törvényjavaslat ezen tendenciáját, noha az a címben is, a szövegben is megvan, amennyiben az indokolás egy fejezete azt mondja: kötelezi a felső bíróságokat az első fokon megszabott pénzbüntetés és pénzbírság megfelelő átértékelésére. Tehát kifejezetten átértékelésről van szó, amit a magam részéről a mai jogszolgáltatás ismeretében teljesen feleslegesnek tartok. Azt mondja az előadó ur: a cél az volt, hogy a büntetés arányban álljon a deliktummal. Én azt hiszem, ez az aránykeresés már nagyon is felesleges, mert a büntetések, különösen az egyik oldalra kiszabott büntetések eddig úgyis túlságosan aránytalanok voltak, túlmentek a deliktum mértékén, ugy hogy találkozunk a büntető igazságszolgáltatásban 20—30—40 millió koronás pénzbüntetésekkel. Nem tudom felfogni ezekután, miért van most szükség valorizációra ugyanakkor, mikor a kormány nem törekszik arra, hogy egyéb értékeket a polgárok javára valorizáljon. (Ugy van! balfelöl.) A polgárságnak túlnyomó nagyrésze óriási veszteségeket szenvedett az értékekben. Ezt a kormány a maga részéről nem igyekszik valorizálni s helyrehozni, különösen nem a maga terhére; viszont, ami a polgárság terhére megy: a pénzbüntetések súlyosbításával, ezek valorizálásával a kormány ime siet és benyújtja a törvényjavaslatot, amely kötelezi a felső bíróságokat, hogy egy már meghozott Ítéletet súlyosbítsanak, illetve átértékeljenek. Ez felfogásom szerint a modern és humánus büntető jogszolgáltatással homlokegyenest ellenkezik. (Ugy van! balfelől.) Idáig ugy tanították és a huszadik században ugy tanultuk, hogy kétféle jogszabály fennállása esetén a félre a kedvezőbbet kell alkalmazni. Már most e törvényjavaslatban megkapjuk ennek épen az ellenkezőjét: tudniillik kétféle jogszabály vagy lehetőség esetén a súlyosabbat köteles alkalmazni a felsőbíróság, amit én a modern jogszolgáltatás elvével összeegyeztetni nem tudok és azért mondtam első szavaimban, hogy a törvényjavaslat méltó folytatása annak a reakciós ellenforradalmi törvényhozásnak, amellyel eddig állandóan találkoztunk. Itt kell szóvá tennem azt az abuzust is, hogy a bíróságok a büntetések megállapításánál igen eltérő gyakorlatot folytatnak. Talán nem véletlen az, hogy a pénzbüntetések mértékét mindig az határozza meg, melyik társadalmi osztályhoz, politikai felfogáshoz, vagy felekezethez tartozik a vádlott vagy terhelt. Idézhetnék itt pénzbüntetési tételeket hatezer koronától 50 millió koronáig. A 6000 korona és évi február hó 23-án, hedden. 3 ehhez hasonló csekély mérvű pénzbüntetések mindig azt az oldalt érintik, annak kedveznek, amelyet ellenforradalmi oldalnak szoktunk itt nevezni; a 10—20—30—40 milliós pénzbüntetések ellenben igen gyakoriak a másik oldal felé, úgyhogy szinte rendszerré vált az ily súlyos pénzbüntetések kirovása, mintha a biróság a saját privát diligenciájából folyólag kezelné így a pénzbüntetéseket és sújtaná a vele szemben álló politikai nézetű terhelteket ilyen magas pénzbüntetésekkel. Én azt hiszem, hogy erre a törvényjavaslatra semmi szükség nem volt. Vagy ha a törvényhozás beavatkozása szükségesnek mutatkozott, annak qlyannak kellene lennie, hogy a bíróságoknak ezt a különféle gyakorlatát azonos mederbe terelje, valahogy egységes szintre szabályozza. Majd az igazságügyminister úrtól kérek felvilágosítást arra nézve, hogy a törvény iniciativája miben gyökerezik, mi vetette fel ennek a törvénynek szükségét, amikor azt látjuk, hogy a bíróságok igen súlyosan Ítélnek és rendkívül nagy pénzbírságokat rónak ki egyes deliktumoknál egyes osztályokra. Nem tudom, hogy a felügyeleti hatóság, az igazságügy ministerium milyen észleletek alapján hozta létre és terjesztette elő ezt a törvényjavaslatot, mikor mi, a törvényhozás tagjai sajnálattal ép az ellenkezőjét konstatáljuk mindannak, amit ez a törvényjavaslat indokolásában felhoz. Felvilágosítást kérek arra nézve, hogy az igazságügyministerium és a kormány, illetőleg az uralkodó kormányzati rendszer szakitott-e nyilvánosan azzal a humánus, ebbe a századba illő büntetőjogi elvvel, hogy kétféle jogszabály vagy kétféle lehetőség esetében a félre nézve mindig az enyhébbet, a kedvezőbbet kell alkalmazni. Ha az igazságügyi kormány azt mondaná, hogy ezzel a modern büntetőjogi elvvel szakított, akkor meg kell kérdeznem, mi az az ok, ami miatt ezt a világszerte elfogadott és gyakorolt jogelvet a magyar igazságszolgáltatásban mellőzik. Mert ennek valami okának kell lennie. Az ellenforradalom intézményesítésének és kiépítésének, a megfélemlítés intézményesítésének valami nagyon súlyos okának kell lenni. A politikai okokat ismerjük. A politikai okok ugyebár beleilletnek a rendszerbe, ezeket gyakorolja a kormányzati rendszer, minden ellenvéleményt lehetőleg elfojt, elnyom, a jövőre nézve elveszi mindenkinek a kedvét attól, hogy ellenvéleményt gyakoroljon. Ez a politika. De az egész világgal, az egész mai világáramlattal, a XX, századdal és e század felfogásával, szóval a ma uralkodó büntetőjogi alapelvekkel mégsem szállhatunk szembe mi kicsi kis ország. Nem hiszem, hogy a megfélemlítés várható eredményei arányban legyenek azzal a súlyos erkölcsi kárral, amelyet mi itt nemzetközi .szempontból szenvedhetünk amiatt, mert kiszakítjuk magunkat^ a modern büntetőszolgáltatás alapvető elveiből. Tisztelt Nemzetgyűlés! Mindezek az okok minket arra késztetnek, hogy ezt a törvényjavaslatot ne fogadjuk el, sőt hogy továbbmenve, tiltakozzunk e javaslat ellen. A mi felfogásunk, a mi működésünk, a mi kritikai gyakorlatunk túlságosan erőteljesen érzi a már meglévő lehetőségek súlyát. Hiszen lehetetlen nagy pénzbüntetéseket szabnak ki, olyanokat, amelyek példátlanok az igazságszolgaitatásban. Nem tudom belátni, miért t volna szükség ennek fokozására, ennek intézményesítésére. Azért talán, mert néha, nagyon ritkán előfordul, hogy a bíróságok a^ baloldalra is igazságosan mérnek és kis pénzbüntetéseket rónak ki? Ez nem lehet ok arra, hogy a ma-