Nemzetgyűlési napló, 1922. XL. kötet • 1926. február 23. - 1926. március 23.

Ülésnapok - 1922-519

A nemzetgyűlés 519. ülése 1926. daiii akarok, nagyon rövid felszólalás keretébe kívánom szorítani. (Halljuk! Halljuk!) Az előttünk fekvő bizottsági jelentéseknek érdekes szimptomája az, hogy ugyanabból a tényállásból, ugyanazon adatok alapján két teljesen homlokegyenest ellenkező konklúzió vonatott le. Ez bizonyítani látszik azt — és ez az, amit én is vélek, — hogy igaza van Farkas Tibor t. képviselőtársamnak, 1. i. hogy az anyag és tényállás, amely a parlamenti bizottságnak rendelkezésére volt bocsátva, nem volt elegendő ahhoz, hogy a bizottság befejezze munkáját. És tényleg akkor, amidőn a bizottság jelentése a Ház elé került, bizonyos fokig ez már túlhaladott álláspont volt, mert azóta is, mint már akkor is, olyaln momentumok kerültek elő, amelyekre a bizottság vizsgálata és nyomozása kiterjedni nem tudott, mert azokat még nem is ismerhette. Ennek mi a következménye a vitára vonatkozólag! Itt nem az előttem felszólaló t. képviselő urat értem, de értem azokat a képviselőtársaimat, akik pro és kontra a vitához előbb felszólaltak, hogy ugyanezen dolognak, ugyanezen tényállásnak, ugyanezen jelentéseknek alapján, ép ugy, mint a jelentés, ugyanazon tények konstatálásából az egyik oldalon és a másik oldalon is pártállás szerint, de szubjektív érzés szerint és mindenesetre mindkét oldalon teljes jóhiszeműséggel pont az ellenkező konklúziókat vonják le. Én más szempontból szeretnék a dolgokra rávilágítani s más szempontból szeretném a kérdést a t. Nemzetgyűlés elé hozni. Amikor ezt teszem, kérem, méltóztassék nekem megengedni, hogy én is egy szubjektív momentummal kezdjem és pedig talán épen azért, hogy később, amennyire lehet, a szubjektivitástól mentesen tudjam levezetni konklúzióimat objektiv formában. Ez az én személyemmel kapcsolatos momentum az, hogy ki akarom emelni, hogy én nem tartozom azok közé a politikusok közé, akik valamit csak azért, mert politikai elletnfeiei csinálják, rossznak tartanak. Én nem tartozom azok közé a politikusok közé, akik azért, mert ellenzékiek, mindent, amit a kormány csinál, kritika, bírálat és elitélés tárgyává tesznek. Azt hiszem, bebizonyítottam, ezt a múltban is, s azt hiszem, nem egyszer volt alkalmam, amidőn én épen ezzel a kormánnyal szemben, amelyhez semmiféle reláció vagy szimpátia nem füz, — kivéve egyes kormánytagokkal szemben táplált baráti érzéseimet — sokszor megtaláltam azt a módot, hogy a kormány egyes működéseinek és ténykedéseinek ellenzéki voltom ellenére is elismeréssel adózzam. Akkor, amidőn a frankbotrány — hogy ugy mondjam — először sivított végig Európán, midőn letartóztatták Amszterdamban azokat, akik oda hamis pénzzel kimentek s amidőn itt információk hijján különböző suttogásokból és különböző újságcikkekből olyan konklúziókat lehetett levonni, hogy egy nagyohb szervezet volt, amely frankhamisitással foglalkozott, akkor én és azok, akik politikailag közel állanak hozzám, midőn első ízben összejöttünk, annak a bizalmunknak és reményünknek adtunk kifejezést, hogy itt nem lesz olyan momentum, amely lehetővé tegye, hogy ebből kifolyólag az ellenzéknek bármely frakciója a kormány ellen felléphessen és a kormány felelősségét megállapíthassa. Ez azonban akkor volt, amikor még nem tudtuk, hogy milyen a tényállás, amikor még nem voltunk orientálódva, amidőn egyáltalán tájékozatlanok voltunk, amint nem is lehettünk tájékozottak, évi március hó 17-én, szerdán. 255 mert hiszen a felvilágosítások csak nagyon is lassú tempóban jöttek. Mert mi történt azután, hogy a hágai átirat megérkezett! Különböző hivatalos és félhivatalos nyilatkozatok hangzottak el, amelyekből egyrészt az derült ki, hogy a kormányhoz közelálló közegek ugy igyekeztek eleinte beállítani a frankhamisítást, mint hogyha az egyeseknek önző célból elkövetett bűncselekménye volna és a kormánynak hivatalos tényezői olyan nyilatkozatokat is tettek, — példának csaik azt emlitem meg, amit minfdánynyian tudunk, amit Korányi követ Párizsban tett — hogy a frankhamisítás nem más, mint közönséges bűntény, amelyet egyesek anyagi romlásuk megakadályozása vagy anyagi előnyök elérése céljából követtek el. Ezután következtek az egyes nyilatkozatok a pártkörökben. így a ministerelnök ur kijelentette, hogy a legnagyobb energiával utána fog járni, hogy a bűntény megtoroltassek. Következtek olyan nyilatkozatok, hogy a legrövidebb időn belül ki lesz derítve az egész frankhamisítás, hogy végére fogunk járni és tisztán fogja látni a közvélemény ennek az egész bűnügynek bonyodalmait és minden mozzanatát, Azután következett végre január közepén, az amszterdami botrány kipattanása után a nemzetgyűlés első ülése, amelyen a ministerelnök ur kijelentette, hogy a frankhamisítás a legnagyobb katasztrófa, amely Magyarországot Trianon óta érte és kijelentette azt is, mindent el fog követni, hogy ez a bűntény megtoroltassek, hogy mindenki méltó és jogos büntetését elvegye. Ezután jött a harc a parlamenti bizottság körül, vagyis hogy legyen-e vagy ne legyen parlamenti bizottság, inig végre megállapodás történt és a parlamenti bizottság kiküldetett. Ennek alapján jöttek ezek a jelentések, amelyek, mint már előbb mondottam, egy félbeszakadt, félmunka eredményeit tárják elénk. Március 2-án volt az a nevezetes ülés, amikor a t. ministerelnök ur őrgróf Pallavicinek válaszolva a következőket mondotta (Olvassa): »Lehet, hogy hibákat követtem el, lehet, hogy mulasztásaim vannak, lehet, hogy az első perctől fogva nem vettem annyira komolyan ezt a dolgot, mint ahogy utólagos tudással, azt hiszem, nemcsak a képviselő ur, hanem elsősorban én vettem volna komolyan.« Majd később megint igy folytatta (Olvassa): »Lehettem gyönge, lehettem kevéssé előrelátó, de hogy rosszakarat vezetett volna ebben a kérdésben, az teljesen ki van zárva.« Én azt kérdezem, hogy a ministerelnök miért nem mondotta ezt mindjárt kezdetben a frankügy kipattanásakor! Szerény véleményem szerint bár a ministerelnök ur hivatkozhatik arra, hogy nem ismerte a frankügy minden részletét és minden szerepét, — maga sem tagadja, hogy információi voltak — egy szerepet azonban feltétlenül ismernie kellett és ez a saját maga szerepe volt a frankügyben. Véleményem szerint mikor ez a bűnügy kipattant, — amelyről maga a ministerelnök ur mondotta, hogy ez a legnagyobb katasztrófa, amely az országot Trianon óta érte — a ministerelnök urnák kötelessége lett volna ennek a katasztrófának olyan nagy súlyt tulajdonítani, hogy mindjárt Genfből való hazajövetele után, vagy az ünnepek után összehivatja a Házat és odaállt volna a Ház elé elmondván a saját maga szerepét, hogy mikor értesült először a frankügyről, hogy történt Kozma Miklós értesítése, mi volt a Perényi-féle levéllel, szóval el37*