Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-497

38 A nemzetgyűlés 497. ülése 1926. közvetlenül a háboru után biztositani is tudott magának, kétségtelenül domináns szerepet biztosítanak számára a kontinensen. Óriási hadserege, Közép-Európának anyagi és erkölcsi támogatása és az ő égisze alatt való összefoglalása olyan tényezővé avatták Franciaországot, amely a legújabb időben beállott súlyos gazdasági válsága dacára is ma még predomináns szerepet biztosit számára. Ennek konstatálása feltétlenül szükséges akkor, amikor egy kis nemzet ilyen súlyos politikai viszonyok közepette is tárgyalja nemzetgyűlésén ezt a gazdasági kérdést és annak hangsúlyozása is szükséges, hogy mi Franciaország barátságára, jóindulatára és szimpátiájára mindenkor számítottunk és a jövőben is számítani kívánunk. De ha ezt leszögezzük, önkéntelenül is felmerül ctlZ cl logikai kérdés: vájjon Franciaországnak érdeke-e ennek a szerződésnek mindenképen való forszirozásal Ha igaz, hogy neki messzemenő további céljai is vannak Közép-Európa politikai és gazdasági térképének kialakításában, vájjon jó ut-e erre az a szerződés, amely előttünk fekszik, arra, hogy a gazdasági és az érzelmi kapcsokat a két ország között még csak erősítse? A másik kérdés pedig az: vájjon helyes politikát követnek-e azok a Franciaország politikai és gazdasági vezetése alatt álló és bennünket körülvevő kisentente-államok, ha követni akarják irányítójuknak azt az állitólagos tervét, hogy bennünket is politikai érdekszférájába vonjon és mégis azt a politikát folytatják, melyet a kisentente folytat, amelynek nyilvánvaló célja a mi politikai és gazdasági megfojtásunk? Franciaországnak, mely évszázados politikai és diplomáciai munkásságával a külpolitika mesterévé vált, nagyon is meg kell fontolnia, vájjon, ha megvannak és továbbra is meglesznek azok a céljai, amelyeket eddig táplált, helyes-e tovább is megmaradnia azon a rideg, elzárkózó, tőlünk, kis és gyenge államoktól áldozatokat követelő, de számunkra áláldozatokat nem hozó politika mellett, amely közöttünk, amint mondottam, a kapcsokat szűkebbre nem fogja vonni, ellenben mindig azt a kérdést táplálja és éleszti bennünk, vájjon igazán jóindulattal és szimpátiával viseltetik-e ez a nagy nemzet irántunk, amikor ennek semmiféle tanújelét nem adja. Hogy itt franciofil hangulat alakuljon és hogy itt a francia nemzet iránti barátságnak érzése erőt vegyen, annak kézzelfogható jeleit várja ez a kis ország. Én, t. Nemzetgyűlés ezt a kérdést, mely előttünk fekszik, gazdasági szempontból kivánom boncolni és gazdasági szempontból is nézem ennek a kérdésnek mikénti alakulását. Én a gazdasági politikában is mindig a pillanatnyi szükségességnek nézetem szerint egyedül helyes politikáját követem és aki azt vallom, hogy a mai adottságunkban egy okos és helyes vámvédelmi politika elől nem zárkózhatunk el. Nekem tehát elsősorban is azt kell még kérdeznem: érdemes volt-e egyáltalában vámtarifánkat megalkotnunk és a fogyasztókra kétségtelenül súlyos terheket rónunk akkor, amikor ezt a vámvódelmi politikát feláldozzuk egy teljesen másodrendű kérdésben, amikor olyan szerződést kötünk, mely súlyos áldozatok árán iparunk védelmére megalkotott politikánkon nehéz sebet ejt? Mert a do ut des alapjára helyezkedni, egyenlő tárgyaló felekként tárgyalni és kapni valamit azért, amit adunk, feltétlenül szükséges. Végül is a vámtarifa maga is ezért van. De áldozatokat dobni oda egy országnak, amellyel gazdasági összeköttetésünk nem virult még ki eddig valami évi január hó 28-án, csütörtökön. nagyon és — ami még ennél is fontosabb — ezeknek az áldozatoknak árán feltárni kapuinkat azok előtt az országok előtt, amelyekkel épen csak leghathatósabb fegyvereink kiszolgáltatásával tudjuk ezt a kereskedelmi szerződést megkötni, kétségtelenül feleleveníti előttünk azt a kérdést, hogy érdemes volt-e éveken keresztül állani a harcot a magyar ipar védelmében és feltétlenül terheket róni a fogyasztókra azért, hogy végeredményben ilyen eredményeket produkáljunk? T. Nemzetgyűlés! Minden vám védelmi és szabadkereskedelmi ütközőpontnál a termelőnek és fogyasztónak érdekeit állítják egymással szembe. Én ezt a merev és éles szembeállítást heyeselni nem tudom, mert azok, akik a fogyasztónak és a termelőnek érdekeit igy szembeállítják, elfelejtik véletlenül vagy szándékosan, hogy a gazdasági élet olyan szerves egész, amelyben az egyes tényezők, a. különbözőknek látszó erők, a termelők és fogyasztók ki kell, hogy egészitsék egymást, kell, hogy egybefonódjanak, hogy elérjék azt az eredményt, amely a gazdasági élet zavartalan működését eredményezheti. Az egész gazdasági élet zavartalan működését elérni akkor, amikor éles határvonalat vonunk termelő és fogyasztó között, teljesen lehetetlen. Próbálták szembeállitani ennél a kérdésnél a polgári és a szocialista ideológiának képviselőit és én csak örömmel konstatálhatom, hogy ugy a pénzügyi bizottságban, mint tegnap itt szocialista t. képviselőtársaim padjairól elhangzott felszólalások teljes mértékben honorálták azt a nézetem szerint egyedül helyes és egészséges álláspontot, mely az adott körülmények számbavételével itéli meg esetről esetre a kérdést. (Élénk helyeslés balfelől.) Az az ideológia, amelyet talán Marx után, de Marxnál sokkal későbben is merev ortodox szempontból a szocializmus képviselői elfoglaltak, az az ideológia, mely mindig egyedül és kizárólag a termelőnek érdekeit tartotta szem. előtt és ellifelejtette, hogy a termelő fogyasztó is egyszemélyben és a fogyasztó legtöbb estben termelő, már túlhaladottnak tekintendő egyfelől a szocializmus atyjának, Marxnak igen helyes megállapításai nyomán, másfelől az ujabb szocializmus megállapításai nyomán is. Marx az »Elend der Fhilosophie«-ben, a bölcsészet nyomorúságáról • irott könyvében azt irja, hogy az árúk árának csökkenése nem feltétlen érdeke a munkásságnak. Mert ha minden árucikk, beleértve a kenyeret is, értékében csökken, akkor feltétlenül esni fog értékében a munka is, mely nem egyéb, mint szintén áru. A külömbség csak az lesz, hogy abban a pillanatban, amikor á munka értéke esni kezd, az sokkal fokozottabb eséssel esik, mint az ipari vagy mezőgazdasági termelésnek bármely cikke. A szocializmusnak egy modern képviselőjepedig a Németországban annyira elismert Max Schippl klasszikus világossággal állapítja meg, hogy a döntő ezekben a kérdésekben mindig a munkabér nagysága, tehát a termelés. És hozzáteszi, hogy »a bért pedig a termelési lehetőségek bősége, magasabbrendüsége szabályozza.« De ha ez igy van, ha nincs különbség közöttünk, a polgári és a szociáldemokrata ellenzék, de — ha jól sejtem — a t. kormányzati többség között sem abban, hogy ezeket a kérdéseket nem a termelő vagy a fogyasztó szempontjából, hanem az egész összesség szempontjából kell megítélni, akkor kérdez-