Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-506

A nemzetgyűlés 506. ülése 1926. stein Mór: Elméletben a titkos, gyakorlatban a nyilt!) Ha igaz az a mondás^ hogy a tanitó utolsó az urak között és első a nép között, akkor a kormányzat tegye is lehetővé azt, hogy ha már utolsó is akar maradni az urak között, legalább a nép között csakugyan első lehessen. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A tanitó nagyobb megbecsülést kivan tőlünk, a tanitó munkája a legmagasabb rangú munka, amelyért a legnagyobb hálával tartozik ez a nemzet a tanitóság iránt. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ha azt nézzük, ki volt a múltban a magyar tanitó, meg kell állapítanunk, hogy soha egyetlen kormányzat sem nyújtotta feléje barátságos jobbját, békében a 20 forintos fizetésektől 400 forintosig tudott felvergődni, de ettől a fizetéstől ma még messze jár. Viszont ma a magyar tanitó a kultúra apostola, mert a kultúra nem ott születik, ahol a semmittevés ring jachton és száguld autón, a kultúra az egyszerű házakban születik és a tanitók a kultúra lerongyolódott apostolai. Tiltakozunk tehát az ellen^ hogy a niag*yar tanítóságot lelkileg, politikailag is leigázzák és ne adják meg nekik azt a dotációt, amelyet a még náluknál kisebb képzettségű, kisebb munkatelj esitményü embereknek is biztosítanak. Hiszen a tanitó ma nem az, aki régen volt, ma a tanítás módszerei megváltoztak; hallatlan önképzés, (Sándor Pál: Lemondás!) folytonos lemondás a tanitó élete, hogy a tanítás változó módszereit követni tudja. Ha pedig a mai iskolai eredményeket öszszehasonlitjuk a régi iskolák eredményeivel, megállapíthatjuk, hogy ma már sokkal intenzivebben tanítanak az iskolák. Sorra r kifejti az a tanitó a gyermeki lélek minden szépségét, minden tehetségét; nem aktákkal dolgozik a tanitó, nem fa, nem kő, nem érc van a kezében, hanem a magyar nemzet legnagyobbb kincse, a gyermek, (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Aki tehát nem becsüli meg azt az embert, aki az ő gyermekének lelkével foglalkozik, aki azt az embert rabszíjra fűzi, kevés fizetésre szorítja, hogy betevő falatja se legyen és ne tudja családtagjait kórházba küldeni s orvosoltatni, az nem lehet a kultúra igaz barátja. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Mert amig megelégedett tanitó nem lesz, addig a mi gyermekeink csak sirni tanulnak az iskolákban; elrabolják a gyermekek ajkáról a mosolyt azok a politikusok, akik sajnálják a _tanitótól legalább azt a fizetést, amelyet a többi hasonló tisztviselő megkap, azok a kormányférfiak, akik a tanitó munkáját nem becsülik meg, nem igaz barátai a magyar kultúrának! (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon. — Eothenstein Mór: Sőt ellenségei !) Én tehát rámutattam e törvényjavaslat hibáira, kimutattam, hogy ez a törvényjavaslat ugy méz ki, mint az a lexikonbeli ábra, amely első látásra gyönyörűnek tetszik, de az alatta levő szavak demonstrálják, hogy hol van benne a hiba. Amikor ennek dacára elfogadom ezt a törvényjavaslatot, teszem ezt azért, mert az az álláspontom, hogy mindenkitől elfogadok iskolát, bármilyen kicsiny, bármilyen kevés legyen is az! (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) így tehát köteességiemnek tartom, hogy az általános tárgyalás alapjául ezt a törvényjavasilatot is elfogadjam, annak kijelentése mellett, hogy nrjd a részletes tárgyalás alkalmával megtesszük észrevételeinket. (Élénk helyeslés és tetszés a szélsőbaloldalon. — Szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? évi február hó Í2-én, pénteken* 3Ï9 Perlaki György jegyző: Malasits Géza! Malasits Géza: T. Nemzetgyűlés! Petrovácz Gyula t. képviselő ur beszédében egészen őszintén és tiszteletreméltó nyíltsággal kijelentette, hogy ő az oktatást felekezeti kötelességnek tartja. Én, mint szociáldemokrata, ugyanolyan nyíltan és őszintén kijelentem, hogy én a tanitást, az oktatást állami feladatnak tartom. Ezt pedig nem ma mondjuk, ennek a- törvényjavaslatnak esetéből

1 kifolyólag, hanem 36 évvel ezelőtt mondottuk, amikor Magyarországon az első szociáldemokrata kongresszus tartatott; már akkor kimondottuk, hogy köve^ teljük az állami kötelező, teljesen ingyenes oktatást, követeljük az oktatás ingyenességét, föl egészen az egyetemig, mindazok számára, akiknek erre képességük megvan. Mi tehát elvi álláspontunkból kifolyólag hivei vagyunk a kötelező és ingyenes állami oktatásnak s már ebből a szempontból sem fogadhatjuk ell ezt a törvényjavaslatot, amely nem valósítja meg azokat a princípiumokat, amelyekért mi nem ma, hanem már meglehetősen hosszú idő óta küzdünk. Van azonban egy másik körülmény is, amely miatt nem fogadhatjuk el a törvényjavaslatot és ez a bizalmatlanság,, amelyet kissé meg kell okolnom. Talán furcsán hangzik tőlünk, szociáldemokratáktól, hogy nem fogadunk el' egy törvénytervezetet, amely — akármilyen szerényen, dadogóan — mégis kultúrát akar vinni! a legelhanyagoltabb néprétegek közé és a tanyák közé; továbbá, hogy épen mi ellenezzük ezt, akik milliárdokat áldozunk az oktatásárt, akik egy esztendőben több analfabétát tanítottunk meg írni, olvasni, mint az egész t. kormány együttvéve. Mondom, furcsán fest talán most, hogy mi, szociáldemokraták, ellene vagyunk ennek a törvényjavaslatnak, de ha méltóztatnak meghallgatni, pár szóval megmagyarázom, mi az oka bizalmatlanságunknak. A bizalmatlanság nem mai keletű, a múltba nyúlik vissza. Tudjuk, hogy a romantikus; liberalizmus korszakában a népoktatás egyik leglelkesebb hive, Eötvös József báró, akinek halhatatlan nevét áldva emliti sok százezer magyar ember, amennyire tőle tellett, nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is igyekezett megvalósítani a kötelező népoktatást. Nála nem frázis volt az, hogy törvénybeiktatjuk a népoktatást és papíron legyen meg, a gyakorlatban pedig majd csak lesz valahogy, hanem ő komolyan törekedett arra, hogy a népoktatás ne csak törvénybe legyen iktatva, hanem gyakorlatilag is keresztül vit essék. Eötvösnek a magyar kulturdemokráeia volt a felfogása. Abból indult ki, hogy ha Magyarországot meg akarjuk tartani Európa tengerében, az ellenséges tengerben, ha a magyar népet a Habsburgokkal szemben ellentállóképességüyé akarjuk tenni, akkor ez csak egy módon lehetséges: a kultúrának mennél szélesebb körben való terjesztésével, mert mennél kulturáltabb a magyar nép, mennél mélyebbre hatolnak le a lelkébe a kultúra gyökérszállai annál jobban ismeri fel azt a veszedelmet, amely a Habsburgok uralmában rejlik a magyar függetlenséggel szemben, annál fogékonyabb lesz a magyar demokrácia és a magyar függetlenség gondolata iránt. Eötvös József báró tehát — aki, mondom, a romantikus liberalizmusnak volt a hive és amellett ízig-vérig derék magyar ember volt — arra törekedett, hogy a kultúrát a nép közé vigye. Később azonban a dolgok másképen alar