Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-505

300 A nemzetgyűlés 505. ülése 1926. giteni. Megmondom a módját. Itt van a hadipótlék. Az állami tanitók kapják, a felekezetiek nem. Itt vannak a vasúti jegyek. Az államiak kapják 50 fillérért, a felekezetieknek meg 15 aranykoronát kellene fizetniök, de annyi pénzük soha életükben nincs együtt és azért nem is váltják ki. Ezeken a sérelmeken sürgősen kell segíteni, ha azt akarjuk, hogy azok a téglák, amelyeket ezek a szegény emberek öszszehordanak, megfeleljenek a hivatásuknak, ha azt akarjuk, hogy ezek jó fegyver forgatói legyenek a kultúrának, hogy jó tanitók legyenek. Itt van földjüknek agyonértékelése. A régi jó időben felértékelték ezeket a földeket, amelyek pedig mindig elhanyagolt földek voltak és nem érik meg azt, amennyire fel vannak véve a díjlevélben. Mondtam, hogy egy tollvonásba kerül és segíteni lehet. Mást nem akarunk egyelőre a helyzet megj a vitása terén, mert tudjuk, hogy az állam is bajban van és mindenkinek kisebb darab kenyérrel kell beérnie, de sürgettük az egyenlő elbánást, akárhogy is csinálja a kormány. Tessék az iskolafentartókat kötelezni, hogy járuljanak hozzá, ha birják, a legjobb tőkeelhelyezés, ha az állam maga pótolná a hiányokat. Épen azért a következő határozati javaslatot terjesztem be. (Halljuk!) »Utasítsa a nemzetgyűlés a kormányt, hogy akár törvényhozási, akár rendeleti utón sürgősen intézkedjék a fele kezeli és községi tanitók illetményeinek rendezéséről olykép, hogy e tanitók illetményei az államiakkal minden tekintetben egyenlő legyen.« (Helyeslés.) Addig, mig a színpadokon és a kabarékban a magyar tanítót ugy látjuk, mint a nyomorúság megtestesítőjét, amíg azt éneklik, hogy: nehéz dolga van a néptanitónak, rosszabb, mint egy jóravaló konflislónak amig a Süt a Nap című színdarabban is a tanító a nyomornak megtestesitője, ahelyett hogy a magyar kultúrának apostola lenne, addig nem lehelünk nyugodtak. Abban a véleményben vagyok, hogyha ezen nem segítünk, kár iskolát épiteni. Hiszen ha a honvédelmi minister kaszárnyákat akarna épiteni és azt jelentenék neki, hogy a katonáik a rossz bánásmód miatt, a rongyos ruhák miatt, az éhezés miatt nem megbízhatók, és rossz kezekbe kerülnének a fegyverek, akkor a honvédelmi minister bizonyára azt mondaná, hogy álljunk meg a kaszárnyaépitéssel, javitsuk meg előbb a katonák sorsát, hogy meg legyenek elégedve és akkor a fegyver megbízható kézben lesz. Kérem a minister urat, hogy járjon el ő is igy, akkor óriási lenest tesz a kultúra terén, hatalmas fellendülést hoz a nemzet oltárára, mert különben csak félmunkát végez, ha nem intézkedik kellően a tanitók sorsáról. Kérem határozati javaslatom elfogadását. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Ki a következő szónok? Láng; János jegyző: Lovász János! Lovász János: T. Nemzetgyűlés! Mint mezőgazda örömmel üdvözlöm a mezőgazdasági népiskolákról szóló törvényjavaslatot, amely előttünk fekszik. Előre kijelentem, hogy nem foglalkozom apró részletekkel, hiszen majd a szakemberek meg fogják ezt tenni, én csak mint mezőgazda nézem a törvényjavaslatot és látom, hogy kiemelni igyekszik a föidnnvelő népet az elhagyatottságból, abból az elhanyagoltságból, amelyben hosszú évtizedeken át volt. (Ugy van! a jobboldalon.) Azt látom, hogy a kulturális fejlődés maga után vonja a gazdasági megerősödést. Ezeréves nemzeti küzdelem kellett ahhoz, annyi bel- és külpolitikai viharoknak a pergőtüzében, kevés öröm és évi február hő 11-én, csütörtökön. rengeteg gyász után elérkeztünk ahhoz az igazsághoz, hogy ma már tényleg mindenki elismeri, hogy az ország alapja és fundamentuma a magyar föld. (Lendvai István: Magyai föld magyar kézben!) És azért törődni kell a nép sorsával, amely ezt a földet megműveli. Szeretem hinni, h^^y nem szerénytelenség, amit mondok, hiszen Kálmán Jenő képviselőtársunk, nem is kisgazdaképviselő mondta, hegy a kisgazdaképviselőké a legnagyobb érdem, hogy behozták a parlamentbe, bevitték a magyar közéletbe azt a tudatot, azt a felfogást, hogyha az ország boldogulni akar, minden erejét a földre, annak szakszerű megművelésére kell fordítania. (Ugy van! a jobboldalon.) Minden talpalatnyi földnek hasznot kell hoznia, minden énkézláb embernek dolgoznia kell, akkor fogunk boldogulni, igy lehet megkeresni a gyárakban, az irodákban, a műhelyekben is a mindennapi kenyeret. Ezt az igazságot megdönteni nem lehet. Mi, a földmivelő nép, nagyon is megbecsüljük minden magasabb tudású és más foglalkozású osztályt, az iparost, aki keze ügyességével nyersanyagból alkot, de viszont joggal kérjük, hof?y — -»g kell becsülni a földmivelő népet, amely verejtékével öntözi a kenyértermő földet, amelynek foglalkozása olyan, hogy egyetlen foglalkozási ág sem küzd annyi vésszel, viharral, mint a földmivelő nép, a nyár égető hevével és a tél havával, pedig a napszámbér mindig annak a kezében van, akivel nem lehet alkudni és aki ellen nem lehet sztrájkolni. Ha vannak oly kishitűek ma is, akik azt mondják, hogy a földmivelő népben és a földbe vetett nagy hit csak álom, amelyet a magyar csak ugy önkívületben álmodik, (Lendvai István: Legszentebb valóság!) azt felelem neki, hogy az életet élni kell és nem szabad csüggedni és csak sajnálom azokat, akik már álmodni sem tudnak, akik mennek a reménytelenségnek az utján, nem hisznek a nemes gondolatokban. Én szeretném meggyőzni a kishitüeket és esüggedőket, hogy hatalmas nagy gyárak, világraszóló eszmék, nagy erők összeomolhatnak, de egy van, ami mindig örökre megmarad: a magyar föld s mentől több verejtéket és könynyet hullajtunk rája, annál termékenyebb lesz a talaja. (Felkiáltások a szélsőbalon: A magyar latifundium! — Lendvai István: Ez nem tréfa, ez komoly beszéd!) Elválaszthatnak minket az élet kisebb-nagyobb kérdései, egyet azonban nem lehet letagadni, azt, hogy ebben az országban megerősödés, megértés csak akkor lesz, ha kenyér lesz nemcsak a dúsan teritett asztalokon, de a kopott asztalokon is egyaránt, (ügy van! Taps a jobboldalon és jobbközépen.) És méltóztassék megengedni, hogy leszegezzem, hogy a tekintélynek kijáró tisztelet is csak akkor lesz őszinte, ha a palota ura és az apró házak lakói nem szegyeinek kezet fogni egymással. Magának az államnak, a kormányhatalomnak is akkor lesz ilyen tekintélye és tisztelete, ha a törvény előtt nem lesznek elsőrendű és másodrendű polgárok és ha a bűn egyetlenegy esetben sem marad megtorolatlanul. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon. — Zaj a bal- és szélsőbaloldalon.) Láthatja mindenki, hogy az előkelő emberek lelkében is élnek gonosz hajlamok, de hála Istennek, az egyszerű emberek lelkében is élnek a nemes dolgok iránti vágyak és törekvések. Ezt a tüzet nem eloltani, de éleszteni mindnyájunknak a kötelessége, mert a haza, a család, a vallás iránti tisztelet a.z, amely határt szab az egyéni önzésnek. Üdvözlöm ezt a törvényjavaslatot, amelynek részleteivel, amint kijelentet-