Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-505

292 A nemzetgyűlés 505. ülése 1926, évi február hó 11-én, csütörtökön, maradi, haladni nem tudó és nem akaró, azonkivüi könnyen lesz szabad prédájává mindenféle téveszmének, (ügy van! a jobboldalon.) de mes- az iskolázatlan ember munkája nemzetgazdasági szempontból is sokkai kisebb értékű, mint az iskolázott ember munkája. (Esztergályos János: Címzés nélkül adja át a levelet!) De korrigálnom kell azt a kifejezésemet, hogy ez a kép ma is vigasztalan volna. A helyzet ma legalább kilátásaiban mégsem vigasztalan. Hogy ha méltóztatik elolvasni, vagy méltóztatik emlékezni egri Nagy János képviselőtársunk november 25-én elmondott előadói beszédére a kultusztárca budget-vitájában, vagy méltóztatik emlékezni a kultuszminister ur akkor elhangzott hatalmas expozéjára, amely számszerű adatokkal tünteti fel és mutatja be az óriási haladást, amelyet a trianoni éra öt keserves esztendője alatt is a beiskolázás terén megtettünk, nem lehet vigasztalanságról beszélni. Mert hiszen azok az adatok bizonyitják, hogy a közoktatásügyi kormány felismerte a maga történelmi feladatának jelentőségét, sürgősségét, pár év alatt körülbelül 1200 tanítói állást szervezett, de nem elégedett meg csak tanítói állások szervezésével, hanem több mint 200 tantermet és tanítói lakást effektive tető alá is hozott. És ha nézem e törvényjavaslat rendelkezéseit, ha belemerülök a törvényjavaslat indokolásába és annak pontjainak mérlegelsébe, ha látom, hogy e szegény ország egy országos népiskolaépitő alapot fog törvényesen létesíteni, és hogy ez az országos iskolaépítő alap öt év alatt körülbelül 22,350.000 aranykoronát kap rendelkezésre, akkor a helyzetet ma vigasztalannak mondani nem lehet. (Van van! a jobboldalon.) Ellenkezőleg valamennyiünk lelkében egy jobb jövő perspektívája nyílik meg és el kell ismernünk jobbról és balról, hogy a kultuszminister ur a mai csonka hazában kulturális téren valósággal IV. Béla kulturteremtő munkájára van hivatva. (Zaj és ellenmondások a szélsőbaloldalon. — Propper Sándor: A karácsonyi levéllel! — Malasits Géza: IV. Béla sem Írhatta volna jobban! — Esztergáyos János: Vak Béla, nem IV. Béla!) És ha látjuk, hogy a nemzetgyűlés a maga agrárpolitikájának legfontosabb részét, a mezőgazdasági népesség beiskolázásának problémáját ily törvényes intézkedésekkel viszi előbbre, sőt ez a nemzetgyűlés, a ministert a maga magy kulturális épitő munkájában bizonyos megértéssel, legalább az eddigi tapasztalatok szerint minden kulturális törvényjavaslat tárgyalásánál bizonyos megértéssel támogatta, mondom, ha ezeket látjuk, tisztában vagyunk azzal, hogy ez a minister, ez a kormányzópárt, ez a nemzetgyűlés a maga történelmi hivatásának magaslatán áll és ez. az, ami vigasztal. (Saly Endre: Ne a ministert, hanem a javaslatot mutassa be. A ministert ismerjük.) A javaslat is kézben van. Engedjék meg, hogy visszatérjek az eredeti Ariadne fonalához, ahonnan kiindultam, nevezetesen, a tanügyi kongresszus dolgához. E kongresszus határozatai közt van egy rendkívül érdekes passzus, amelíy a következőképen szól: »Minden elemi iskolát fel kell szerelni, hogy benne a földmivelés is tanítható legyen.« Ezt kimondta a tanítóság 1848-ban, 78 évvel ezelőtt. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Ebben sincs benne! Régen kellett volna!) Ennél a pontnál lehetetlen meg nem állani. Lehetetlen rá nem mutatni arra, hogy ebben a meigállapitásban és követelményben nem csupán a mezőgazdasági szakoktatásnak gondolata rejlik csirájában, hanem tulajdonképen itt nyer először hangsúlyt az a hatalmas kulturkoueepció» amelynek ugy a kultuszminister, mint — ahogy mondtam — a nemzetgyűlés is szolgálatában áll, hogy a mezőgazdasági népesség beiskoláa mi közoktatásügyi feladataink élére kell állítani. És itt van egy törvény, amely kimondja a mezőgazdasági népesség beiskolázásának törvényes kötelezettségét, és ennek alapján néhány éven belül föl fog épülni az iskolaépületek egész, hálózata, és hogyha, mondom, e történelmi remineszcenciákra gondolunk, lehetetlen nem konstatálnunk, hogy e törvényjavaslatvoltaképen a nagy 48-as reformmozgalomnak egyik késői gyümölcse, a 48-as reformeszmék legkulturáltabb gondolatának megvalósítása. (Esztergályos János: Kissé férges gyümölcs! — Saly Endre: A kultuszminister kezében a kenyér is kővé válik! — Malasits Géza: A buzakenyér is sár lesz! — Propper Sándor: A karácsonyi cikk milyen szép volt! — Szeder Ferenc: Nem fogják ezt végrehajtani! Kár az időért! — Malasits Géza: Kell a pénz szuronyra, gépfegyverre!) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak! (Rácz János: Önök ellen legbiztosabb fegyver a kultúra! — Zaj a szélsőbaloldalon. — Rácz János: Igenis a kultúra!) Kérem Bácz János képviselő urat, méltóztassék csendben maradni !) Maday Gyula előadó: Nem akarom véka alá rejteni azt a körülményt sem, hogy a tanítóság akkori tanácskozását tulaj dónk ép en az államosítás tendenciája hatotta át. De le kell szögeznem, hogy akkor az államosítás követeléseinek nem voltak világnézeti indokai. A magyar tanítóság biztositottabbnak látta a maga javadalmi garanciáját az államhatalom erőforrásaiban, mint a felekezetek keserves adófilléreiben és kongó magtáraiban. Ez volt az oka, hogy az akkori tanítóság az államosítás mellett foglalt állást. (Propper Sándor: Helyes! A népoktatás állami kötelesség! — Barabás Samu: Egyetlen iskola sem volna Erdélyben.) A törvény az anyagilag erős iskolafentartókat az iskolaépítés és fen tartás költségeinek 100%-val terheli, ezeket vállaira rakja, de tekintettel van a gyengébb tehetségű iskolafentartókra is, és ha az érdekletesség kis emberekből áll, vagy ha a község maga is anyagi bajokkal küzködik, illetve az iskolafentartó felekezet, akkor az állam a törvény szándéka szerint, a törvény intenciói szerint, igen bőkezűen,^ gavallérosan siet az iskolafentartók segítségére. Nem hallgathatom el elismerésemet az állam iskolapolitikájának e formája iránt. Az állam segítségére siet az iskolafentartóknak, anélkül azonban, hogy autonómiájukba belenyúlna, segítségükre siet az iskolafentartóknak, anélkül, hogy az iskolát el akarná szürkiteni vagy ki akarná sajátítani. Az állam iskolapolitikájának ezt a formáját én a lehető legüdvösebhnek és a mai kor szellemi áramlatának, tendenciájának vonalába esőnek tartom és mély elismeréssel konstatálom, hogy tisztán az anyagi támogatás konzekvenciáit vonja le^ az állam az iskola és a tanügyi kötelesség teljesítése kapcsán, de abból semmiféle erkölcsi konzekvenciákat le nem von, különösen a felekezeteket meghagyja a maguk munkakörébe, a felekezeti iskolának egészséges, hazafias, nemzeti szellemét nem érinti és módot ad arra, hogy a felekeztek a maguk valláserkölcsi nevelő missziójukban zavartalanul eleget tehessenek minden állami szubvenció és támogatás ellenére is. Méltóztassék megengedni, hogy nagy voná-