Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXIX. kötet • 1926. január 26. - 1926. február 19.

Ülésnapok - 1922-504

A nemzetgyűlés 504. ülése 1926. tisztviselők Országos Gazdasági Szövetségének hivnak — at. minister urak — egyik is, másij. is, a honvédelmi is — ki másfélmilliárdot, ki 500 milliót, sőt holmi áruelőlegek címén, husköltségre 6 milliárd előlegeket osztogatnak, akkor nekem fel kell tennem, hogy külön szanálási intézkedésekre nincs szükség. Amikor az előbb hallottuk, hogy a Bacher-féle malom számára, amely végtére is csak egy magáncég, volt a mélyen t. kormánynak 130 milliárdja, volt egy magáncég feljavítására; amikor mindenki tudja, hiszen a verebek csiripelik odakünn, hogy ezt a bizonyos összeget mindenki fond perdu-nek kell hogy tekintse, mert a szanálásra fordított összeg a likvidáláskor egyszerűen ott vész ugy, amint ott veszett a részvényesek pénze; amikor mi azt látjuk, hogy a szanálási törvénynek azokat a vonatkozásait, amelyek a kormányt elsősorban takarékosságra kötelezik, ugy hajtják végre, hogy szalonkocsiban járunk vadászni, a másik teherkocsiban vitetjük magunk után államköltségen az autóinkat, amelyeken majd kimegyünk a vadászterületre és 3—4 napig ott vár reánk a szalonkocsi és az autó; amikor igy herdálják az ország pénzét: akkor nem lehet azt állítani, hogy itt szanálásra van szükség. (Hedry Lőrinc; így nem szabad beszélni!) Amikor azt látjuk, hogy ez a szerencsétlen, nyomorult adófizető közönség háromszor annyi tisztviselőt tart el, mint amennyire a valóságban szüksége van és akkor nem gondolnak meg arra sem, hogy legalább a külső látszatot megmentsék, hogy a tisztviselői herdálásoknak és luxusnak látszatával ne ingereljék ezt az adófizető közönséget, akkor sokkal jobb a helyzet, mintsem hogy szanálásra volna szükség. Hiszen látszik, hogy pénzünk van arra, hogy másfél millió méter posztót vegyünk meg a leventeegyesületeknek, amelyeknek tagjai eddig a maguk becsületes ruhájában álltak ki gyakorlatozni, hogy azokat most egyenruhába öltöztessük. (Hedry Lőrinc: Ez destrukció!) Nehogy azt méltóztassék a t- Nemzetgyűlésnek gondolni, hogy például a leventeegyesületek ruháját pedig nem mi adófizetők fizetjük. Itt van nálam a Közigazgatási Közlöny című lap, amelyben egy pestmegyei községi jegyző közli a községének mérlegét, amely a következőképen hangzik (Olvassa); »Szükséglet 655 millió, — csak a milliókat mondom, százezrekről nem beszélek — fedezet 419 millió, hiány 235 millió.« Ezt a 235 milliót kell pótadóból fedezni, a pótadó 79%-ra rug. Most a jegyző közli, hogy ez a 235 millió mire megy. Azt mondja: az alispán ur rendeletére levente célokra 50 milliót. Itt van a posztó ára, amely csak egy községben 50 millió korona. Vármegyei gépkocsira, az alispán autójára 5 millió korona. Vármegyei közigazgatási szükségletekre 16%, azaz 48 millió korona. Betegápolási és gyermekvédelmi kiadásokra — s ez az, ami ebben a törvénytelen rendelkezésben foglaltatik —19.3%, azaz 57 millió korona, tűz oltószerek kiegészitésére 58 millió, a vármegyei tüzoltószövetségnek^ 298.000 korona, iskolánkivüli népművelődési célokra 852.000 korona, összesen 220 millió korona, vagyis ezt levonva a pótadóból fedezendő hiányból, 235 millióból, tulaj donképen csak 15 millió az az összeg, amelyet a község saját céljaira, tisztviselőinek fizetésére és esetleg befektetésekre fordit, az összes többi kiadások községi pótadó címén vannak kivetve és nyilvántartva és tulajdonképen olyan kiadásokra fordíttatnak, amelyek fedezése részben az állam feladatát képezné, részben Budapestet és a többi városokat illetné, évi február hó 10-én, szerdán. 275 s ilyenek a betegápolási és a gyermekvédelmi költségek. Nem fogadhatom el azt az érvelését, a menynyiben előáll vele a pénzügyminister ur, hogy a szanálási törvény teszi feltétlenül szükségessé, hogy ő ilyen rendkívüli intézkedésekkel még a törvényeken is keresztülgázoljon. A szanálási törvény neki és a kormánynak is első kötelességévé nem a bevételek emelését, hanem a kiadások csökkentését tette. Látok itt egy olyan ministeriumot, amelynek u. n. gazdáját, Vass József urat egyénileg a legmagasabbra értékelem, a legmagasabbra becsülöm, és akit csak azért sajnálok, hogy tehetségét egy ilyen lehetetlen, egy ilyen tehetetlen helyzetben kénytelen elvesztegetni, hogy egy ilyen ministerium élén álljon, amely tulajdonképen nem is ministerium, hanem ügyosztály, hiszen valamikor a belügyministerium egyetlen ügyosztályát képezte, amelynek munkáját ma is gyönyörűen elvégezhetnék a belügyministerium ugyanabban az ügyosztá]yában, amelyben a múltban is elvégezték. Igaz, hogy akkor charitativ, önsegélyző alapokat valószínűleg nem igen lehetne épitő- és szállító felektől beszedni, mert ennek a ministeriumnak újításai közül csak ez az, amely figyelmemet elsősorban megragadta, hogy t. i. amikor építkezést folytat, vagy vármegyei kölcsönöket folyósit, mielőtt az illetőknek folyósitja, — amint a Házban hallani szerencsém volt — négy százaiékot szed u. n. charitativ alapra. Mélyen tisztelt minister ur, ilyen charitativ alapon működő önsegélyző ministeriumra az országnak semmi szüksége nincsen. Tessék ezt a ministeriumot megszüntetni, tessék Vass kegyelmes urat az ő tehetségeihez méltó akármilyen más pozícióba juttatni, de azért, hogy egy ilyen tessék-lássék ministerium legyen, amelynek óriási személyzete van, igazán nem érdemes azt fentartani. Méltóztassék csak megnézni, hány száz és száz milliárdot emészt meg ennek dotációja, amelynek fedezetét most ránk akarják hárítani, hiszen csak a betegápolás és a gyermekvédelem terén 400 milliárdnál többet tesz ki ez az összeg ugyanakkor, amikor a földmivelósügy érdekeinek előmozdítására ennek az összegnek még a tizedrészét sem tudja a minister ur előteremteni. Minister ur, itt valami baj, valami hiba történt. Itt megint az a helyzet áll elő, mint az Országos Munkáspénztárnál előállt, amelynek ügyét egyik szociaista képviselő hozta elő. 1924-ben u. i. ez az intézmény kiosztott beteg- és baleseti segély címén 300 millió koronát, s ennek a 300 milliónak az adminisztrációja másfél milliárd koronába került. Igenis, ez a helyzet, t. minister ur. Tessék tehát visszaállítani a régi törvények érvényességét a régi kulcsalapon, és azzal a beosztással, amely a régi törvények alapján ma is fennáll, hogy minden község fizesse betegeinek és elhagyott gyermekeinek ápolási költségét. Tessék, mélyen t. minister ur, ezen az igazságos alapon berendezkedni és akkor annak a ministeriumnak fentartása abszolúte szükségtelenné válik és amint 50 éven keresztül a belügyministerium egyetlen ügyosztálya elintézte az egész népjóléti ministerium ügykörét, ngy most is époly tökéletesen, sőt nagyobb tökéletességgel — ezt merem mondani — s amellett sokai olcsóbban elintéznél. Én tehát a mélyen t. minister urnák nem ajánlom a jövedelmek emelését, hiszen ezt tovább elviselni nem tudnánk, legalább is a falusi lakosság adóztatása olyan mértékű, hogy azon felüli adóztatást jó lelkiismeretű ember meg nem szavazhat. 41*