Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVIII. kötet • 1925. december 12. - 1926. január 22.

Ülésnapok - 1922-494

A nemzetgyűlés 494, ülése 1926. éri január hó 22-én, pénteken. 405 zelme az, amely a népeknek igazságot és elégtételt fog szolgáltatni. Magyarországnak tehát kettős érdeke az, hogy ez a szocialista Programm közelebb jöjjön a megvalósuláshoz és komolytalan, hozzá nem értésből, vagy valami kimondhatatlan pártérdekből vagy pártdühből eredő frazeológia az, amely így nekiront a szociáldemokraták eme elméletének és álláspontjának. T. Nemzetgyűlés! Hallottunk arról is sokszor itt a nemzetgyűlésben, bizonyos társadalmi egyesülések gyűlésein, nemkülönben a sajtóban is, hogy a hadsereget a szociáldemokratáktól kell elsősorban félteni. Keressük meg, van-e ennek valami alapja? Én ugy látom és ugy tudom, hogy semmi alapja nincs ennek a félelemnek, mert a szociáldemokratáktól a hadsereget nem kell félteni. Hogy a viszony a hadsereg és a polgárság között nem a legjobb, nem a legszívélyesebb, nem olyan, mint amilyennek lennie kellene, azt el kell ismernem, ének azonban —- ezt nyomban meg kell állapitanunk — nem a polgárság az oka, de legkevésbé oka a szociáldemokrata párt. Teljesen igaza van Szilágyi Lajos t. képviselőtársunknak abban, hogy e feszült viszony egyik oka az, hogy ebből a szempontból a háborút tulaj donképen nem likvidálták. A virágos vonatok, a nagy Ígéretek, a szép szólamok, az Ígéretes napi- és hadiparancsnok után, amikor jött a nagy összeomlás, s realizálni kellett volna az Ígéreteket legalább is addig a mértékig, amennyire azokat realizálni lehetett volna, egészen más következett. 1918 óta hét esztendő múlt el s a rokkantak ügye ina sincs még elintézve. Említés tétetett arról, hogy a rokkantak koldulnak és a túlsó oldalról itt közbeszóltak, hogy ez üzleteskedés. Ez nem üzleteskedés, hanem kényszer, mert nem hiszem, hogy volna olyan ember, aki kényszer nélkül menne földöncsuszva és könyörögne néhány koronát embertársától, hogy kenyeret vehessen magának. Ha a rokkantat, aki testi épségének árán tett tanúságot férfias jelleméről, becsületesen ellátnák a minimálissal, akkor nem koldulna, nem szállana fel villamosról-villamosra, nem csúszna a földön, nem állana ki az utcasarokra a maga szánalmas nyomoruságával. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ez nem üzleteskedés, mert mostohán kezelik a rokkantakat és mindezideig sehogyan sem látták el őket. Abból a felülértékelésből, amiben most részesülnek, amely meg sem közelíti a szükségeseket, megélni, munkához jutni nem tudnak. A kormány nem gondoskodott arról ugy, amint a külföldön gondoskodtak a kormányok, hogy kötelezze az üzemeket arra, hogy létszámukba bizonyos mennyiségű rokkantat illeszszenek be; nem gondoskodott arról, hogy őket más foglalkozásra át- és kiképezze, egyáltalában elhanyagolta a rokkantkérdést, s ha odalökött nekik néhány rongyos garast, ezzel & maga részéről elintézettnek tartotta ezt a súlyos kérdést. Munkaalkalmakhoz sem juthatnak, különösen nein a mai rossz viszonyok között, amikor épkézláb emberek is százezrével járnak munka nélkül, amikor a kapitalizmus, amely a maga érdekeit egy pillanatra sein engedi figyelmen kivül hagyni, válogat az épkézláb emberek között és ha rokkant kerül rostára, a legutolsók között is a legutolsónak marad benn, s csak a legutolsó és legvégső szükség esetén alkalmazzák valamilyen munkára. À rokkantakat tehát legelsősorban becsületesen el kelleti volna látni és akárhonnan vették volna elő a pénzt. Itt kellett volna gyakorlatilag kifejeződnie annak a sokszor hangoztatott hazafias érzésnek, amit csak. szavakban, az ajkakról hallunk, de sohasem láttunk a gyakorlatban megvalósulni. Bele kellett volua nyúlni a zsebébe azoknak a nagybirtokosoknak, nagykapitalistáknak, bankoknak és mindazoknak, akik a háborún kerestek, akik a háborún profitáltak, akiknek háborús profitját ezek a katonák életükkel és testi épségükkel védelmezték. Ezt azonban nem látjuk és ma sem látunk törekvést arra, hogy a kormány a rokkantakkal szemben fennálló erkölcsi és anyagi kötelességet a lehető legmeszszebbmenő határokon belül érvényesíteni akarná. Ez az oka annak, hogy a hadsereg és a polgárság között feszült viszony van, hogy százezer rokkant, ennél több özvegy és még több árva jár a maga férfimével, jogos panaszával és ahol csak módja van eir.ek kifejezést is ad. Ebben a keretben kell megemlítenem meg a tartalékos tisztek ügyét is. Emlékszem, hogy békében ezeket a tartalékos tiszteket a törzskar a »boltoslegény« csúf jelzővel látta el. Ezek a tartalékos tisztek, akik az irodákból, műtermekből, műhelyekből mentek el egyéves önkénteseknek, voltak azok a »boltoslegények«, akiket a törzstisztek bizonyos mértékig lenéztek. Amikor azonban a háború kitört, nagy feladat hárult reájuk. Merem állítani, hogy ezek a »boltoslegények«, ezek a tartalékos tisztek sokkal nagyobb százalékszámban voltak kint a fronton, mint a tényleges tisztek. (Pikler Emil: Mint a hivatásos tisztek!) Amikor a háború befejeződött s ezek a »boltoslegények« a frontról hazajöttek, méltányolni kellett volna teljesitményeiket. Ök egyenlő elbánásra számítottak, mert ezt ígérték nekik, de csúnya méltánytalanság és méltatlanság történt velük, különösen az ellenforradalom kitörésekor és azóta is állandóan. Amig azt látjuk, hogy egyrészt protekciós emberek kivételes elbánásban részesülnek, donáeiókat kapnak, hivatalokat nyernek el és minden kedvezményben részük van

v addig ennek a tartalékos tiszti tömegnek még a harcosoknak kijáró tiszteletet sem adták és^ adják meg, pedig nagyon sokan vannak, a háborúban nagyon kockázatos teljesítményeket végeztek és jöhet még idő, amikor szükség lesz reájuk. Meg merném jósolni, hogy ha egyszer arra kerülne a sor, hogy megint ki kellene menni a frontra, akkor újra ezeket küldenék az első vonalra (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) és az ő százalékszámuk újra meghaladná a tényleges tisztek százalékszámát. Meg kell említenem még — amit nem először emlitek — a vitézségi érmesek ügyét is. A fronton a vitézségi érem elnyerése életveszélyt, kockázatot, de Ígéretet is jelentett; jelentett 7 5, 15 és 30 aranykoronát és jelentette ezt az ígéretet: ha majd hazamentek ti katonák, akik ezekért a vitézségi érmekért r a veszély első soraiba rohantatok, majd tőkésítjük nektek ezeket a vitézségi éremdíjakat, amelyek számotokra uj életlehetőség megalapozását jelenthetik. Ezek a katonák kiszámították, hogy a 7.5, 15 és 30 aranykoronák tőkésítése a valószínű élettartam alapján mennyire rúghat. Kihoztak 1500, 2000 és 4000 aranykoronás tőkéket s lelki szemük előtt már megjelentek a kis uj exisztenciák, egy földszalag megvásárlása, egy kis bolt megnyitása, valamilyen sarki árubódé felállítása, vagy egyéb ilyen apró foglalkozás, amely a fáradt harcosnak megfelel. Ezek az emberek a királyi szó és Ígéret ellenére ma 7-5, 15 és 30 papirkoronákat kapná-