Nemzetgyűlési napló, 1922. XXXVIII. kötet • 1925. december 12. - 1926. január 22.

Ülésnapok - 1922-492

A nemzetgyűlés 492. ülése 1926. sok mennyi gazdát szolgálnak. Lehetetlennek tartom, hogy egy helyes, közegészségügyi politikát irányithasson egy olyan népjóléti minister, aki maga a fegyelmi jogot és hatáskört ezek felett az orvosok felett nem gyakorolhatja. Lehetetlenségnek tartom, hogy a belügyministerium, mint harmadfokú fellebbezési hatóság a fegyelmi ügyekben, szakember meghallgatása nélkül intézkedjék. Nem tartom ugyanis szakszerű meghallgatásnak azt, ha az iratok véleményezés végett áttétetnek a népjóléti ministeriumhoz és bár a népjóléti ministerium ugyan szakszerűen elbírálja ezeket a kérdéseket s a maga részéről kellően megvilágítja,, mégis a fegyelmi ügyek az ő intencióinak megfelelően nem nye nek megfelelő elintézést, mert a népjóléti ministerium átirata ebben a tekintetben egyszerűen nem vétetik figyelembe. Sajnos, a helyzet ugy áll, hogy 1918-ban, amikor a népjóléti és munkaügyi ministeriumot felállították, nem rendezték megfelelő módon a hatáskör kérdését, de az 1920. évi I. te. sem intézkedett tisztán és korrekte ebben a kérdésben, noha kétséget kizáróan mindenkinek azt kell kimagyarázni belőle, hogy mindazok a közigazgatási teendők, amelyek a közegészségügy terén mutatkoznak s amelyek a hatóságnak alá- és fölérendelé-ét is maguk után involválják, eminenter mind a népjóléti ministerium hatáskörébe tartoznak. Az az ügyosztály, amely addig is foglalkozott ezekkel a kérdésekkel a belügyministerium kebelében, in totó átment a népjóléti ministeriumba. Nem látom át tehát annak szükségességét, hogy miért kell fegyelmi ügyekben > a belügyministeriumnak külön intézkedési jogot vindikálni magának. Épen ezért tisztelettel figyelmébe ajánlom a népjóléti minister urnák és a kormány minden egyes tagjának, hogy ezt az intézkedést akár egy indemnitási, akár egy költségvetési előterjesztés keretében nagyon könnyen meg lehetne változtatni, avagy addig is szükségesnek látnám, ha a kormány egy ministertanácsi határozattal intézkednék e tekintetben. Akkor nem merülnének fel azok az anomáliák és panaszok, amelyek ez idő szerint is a községi és körorvosok, valamint a hatósági orvosok részéről megnyilvánulnak a fegyelmi fellebbezés-: k elintézésénél. Nagyon sajnálom, hogy a költségvetésnek ez a pontja olyan minimális összeget ölel fel, amely tulajdonképen nem is az orvosi továbbképzést szolgálja, — hogy igy fejezzem, ki magamat — hanem csak arra szolgál, hogy a hatósági orvosok kiképzésére, illetőleg a tisztiorvosi vizsga előkészítésére szükséges előadói költségek fedeztessenek. A magam részéről nagyon szívesen látnám, ha azt a régi belügyministeri rendeletet fölelevenítenek, amikor a mi hatóságaink figyelmét nyomatékosan felhívták arra, hogy az a községi és körorvos és az a halósáigi orvos szükséges, hogy tovább képezze ma^át upy gyakorlati, mint elméleti téren és a tudomány haladásával a mag'a ismereteit megfelelően kiegészítse. Szükségesnek tartanám, ha ezekkel a továbbképző tanfolyamokkal, amelyeket régente olyan szakszerűen és helyesen rendeztek meg, a hatóságok újból módot nyújtanának arra, hogy ezek a hatósági orvosok, főleg a vidéki orvosi kar megfelelő módon tovább képezze magát. Megfelelő módnak azt tartom, hogy nem saját költségükön, mert hiszen a IX. fizetési osztály fizetése mellett az az orvos NAPLÓ. XXXVIII. évi január Jió 20-án, szerdán. 347 vajmi nehezen tudja megengedni magának ezt, különösen ma, amikor a társadalom gazdasági helyzete is leromlott, amikor orvosát honorálni nem tudja és amikor azt látjuk, különösen a falvakban, hogy csak kényszerítő esetekben keresik fel már a haldoklóhoz híva az orvost, amikor a törvény szigorától kell félniök, ha orvosi beavatkozás nélkül hal meg gyermekük, vagy hozzátartozójuk. Mindenesetre nagyon szeretném, ha a mélyen t. népjóléti minister ur, akiben megvan a készség és az érzés hozzá, hogy ezekkel a közegészségügyi kérdéseikkel helyesen és megfelelően foglalkozzék, ezt a kérdést is felölelné a jövőre nézve és a költségvetésnek ennél a pontjánál nagyobb tételt állítana be, amely főleg a közegészségügyi szempontból szükséges orvosi továbbképzést tenné lehetővé a vidéki orvosok részére. Különösen sérelmesnek tartom a jelenlegi státusrendezési rendeletet, amely azokat a bizonyos kiegyenlítő momentumokat, amelyeket az 1923. évi II. t-c. utján sikerült elérnünk évekkel ezelőtt épen itt, ennek a nemzetgyűlésnek az idejében — hogy t. i. a hatósági orvosok, különösen a vármegyei tiszti főorvosok és a járási tisztiorvosok megfelelő magasabb fizetési osztályba kerülhessenek — teljes egészében lerontotta. Mert attól a hatósági orvostól, aki arra van utalva, hogy magánorvosi gy kori at után szaladjon, megfelelő hatósági intézkedéseket, szigorú eljárást kívánni egyáltalában nem lehet. Nagyon jól méltóztatnak tudni, mennyi mindenféle apró-cseprő baj van, amely az egyes egyéneknek bizonyos gazdasági és más exisztenciális érdekeit érinti, nem is beszélve arról, hogy a hivatalos vizsgálatok és a más kiadandó intézkedések, amelyek például a hatósági orvosra nehezednek akár járványoknál, akár ipartelepeknek felülvizsgálása, vagy más felügyelet gyakorlása alkalmával, nem végezhetők önállóan és függetlenül akkor, ha az illető más tekintetben függő helyzetbe kerül azokkal az egyénekkel szemben. Én csak akkor látnám a közegészségügyi közigazgatást helyesen és jól alátámasztva és elvégezve, ha ezek a hivatalos hatósági orvosok állami orvosokként szerepelhetnének. Akkor remélhetném azt, hogy ezek mint független emberek, semmi mással nem foglalkozva, mint közegészségügyi kérdésekkel, a gyógykezelést is áthárítva a községi és körorvosokra, a falvakban és a vidéken is helyes közegészségügyi politikát inaugurálhatnának és vezethetnének. Ez lehet: éges volna, mert akkor talán más módon gondolkoznának az illetők is. Lehetetlen azonban ezidőszerint, amikor a fizetési osztálvokban clyan csekély előmenetelük van, s amikor az orvosi pálya tulaj donképen 50 év után már a szó szoros értelmében rokkantsághoz vezet. Méltóztassanak elképzelni, hogyan tud valaki a IX. fizetési osztály fokozatáig előhaladva annak nyugdíjából megélni? Lehetetlen dolog az, ami a mai helyzetből adódik nemcsak idefenn Budapesten, hanem az Országos Orvosszövetség kebelében is, hogy magasálláisu és előkelő pozíciót betöltő emberek, akik 50 évükön túlhaladva nem tudtak maguknak magánvagyont gyűjteni, különösen a háború alatt és az azt követő nehéz viszonyok között, úgynevezett segélyre szoruljanak. Budapesten •is tudunk igen tekintélyes embert, egyetemi magántanárt, aki havi 3—4 százezer korona segélyt kap, hogy a maga exisztenciális lehetőségét valamiképen biztositani tudja. Ennek nem lenne szabad előfordulnia. Nem is beszélek arról, hogy az orvosok özvegyeinek és árváinak 50